Műveit, kristálytiszta, pihentető prózáját, humorát felnőttek talán még jobban élvezhetik, mint az ifjabb olvasók. 45 éve halt meg Fekete István, számos lenyűgöző vers és regény írója.
Emberpor
Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet és kevés embert.
De az aztán Ember legyen ám!
Jókai Mór és Gárdonyi Géza után az egyik legnépszerűbb írónk, Fekete István, akinek Vukot, Kelét, Csít, Lutrát és Tást köszönhetjük, akinek örökbecsű gondolatai mindmáig nem vesztették érvényüket 45 éve, 1970. június 23-án halt meg. Fekete István gondolatainak gyűjteményéből csak csemegézni tudunk, hiszen műveiben egymást követik a jól megfogalmazott, már-már lírai mondatok. Fekete István a Somogy megyei Göllén született 1900. január 25-én. Fekete Árpád tanító, iskolamester és Sipos Anna első gyermekének egyik őse a nagy francia forradalom menekültje, dédnagybátyja pedig Damjanich János, 1848 tábornoka, aradi vértanú volt. A három lánygyermek születésével immár hattagúra bővült család 1909-ben Kaposvárra költözött, s Fekete István az ottani gimnázium tanulója lett. Mivel félévkor és évvégén is megbukott, a szigorú édesapa átíratta a polgári fiúiskolába, ahol végre önmagára talált a kamaszodó ifjú. 1915-ben felsőkereskedelmi iskolába iratkozott, 1917-ben besorozták katonának, s az 1918-as hadiérettségit követően tartalékos tiszti iskolába került. A katonaruhát csak 1926-ban vethette le végleg.
A magam erdeiben
Hallgatom a szívem.
Ha majd egyszer megáll, és elszakad testemtől az, ami én vagyok, lehajolok még egyszer, és megcsókolom a szívem; megcsókolom, mert szeretett engem, és szerette az egész világot. Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.
1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, ám az Alföldön nem érezte jól magát, visszavágyott a Dunántúlra, így 1924 januárjától Mosonmagyaróvárott folytatta tanulmányait. Az iskola elvégzése után, 1926-ban Bakócán lett gazdatiszt. Itt szeretett bele a helyi belgyógyász-főorvos leányába, Piller Editbe, akivel 1929-ben házasságot is kötött. Az esküvő után Ajkára költöztek, ahol Fekete gazdatiszt lett a holland származású földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. 1930-ban megszületett lányuk, Edit, majd két évvel később fiuk, István.
Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét – mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.
Vadászattal kapcsolatos cikkeit 1933-tól a Kittenberger Kálmán szerkesztette Nimród közölte, 1936-tól az Új időkben jelentek meg novellái. 1937-ben A koppányi aga testamentuma című regényével megnyerte a Gárdonyi Géza Társaság regénypályázatának első díját, majd két évvel később a Zsellérek című regénye aratott sikert az Egyetemi Nyomda pályázatán. 1940-ben a Kisfaludy Társaság tagjai sorába választotta, s ebben az évben jelent meg Hajnalodik című színdarabja, amelyet közel százszor játszottak a Magyar Színházban és a Kamaraszínházban, mindannyiszor telt ház előtt. 1940-ben Bánki Viktor filmrendező forgatókönyv készítésére kérte fel, s így született meg a Doktor Kovács István, amely ismét sikert hozott számára. Az uradalmi munkát ekkor már egyre terhesebbnek, írói munkája akadályozójának érezte.
1941-ben végül elhatározta magát, családjával Pestre költözött, s a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója lett. Ekkortól sorra jelentek meg művei, regényei és novelláskötetei. Tanult szakmáját sem hanyagolta el, oktatófilmek forgatókönyveit írta a földművelés, az állattenyésztés, a gazdálkodás témakörében.
A „fordulat éve” után, 1949 tavaszán „megtisztították” a minisztériumot a reakciós elemektől, s többekkel együtt Fekete Istvánt is nyugdíjazták. Ezt követően a nélkülözés évei köszöntöttek a családra: sok más íróhoz hasonlóan, könyveit nem adták ki, állandó foglalkoztatást sehol sem kapott, alkalmi munkákból jutott némi jövedelemhez, volt uszálykísérő, patkányirtó és napszámos is. 1951 őszén végül tanárként helyezkedett el a kunszentmártoni Halászmesterképző iskolában.
Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.
Fia visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a kommunista rendszerben az ÁVO-n egy alkalommal olyan súlyosan bántalmazták, hogy egyik szemére megvakult. Mindezt azért kellett elszenvednie, mert nem volt hajlandó átírni a Zsellérek című könyvének azt a részét, ahol hitelesen ábrázolta a Tanácsköztársaság vörös terrorját.
Fekete István Almáriuma (Füveskönyve) különleges könyv: Fekete István legszebb mondatainak, leginkább időt álló gondolatainak gyűjteménye. Bányász István több mint ötven kötetből válogatta össze azokat az idézeteket, amelyekben a szerző önmagával vívódva, gyakran melankolikus hangon, bölcsen vall önmagáról és a világról.
„Az emlékezet alig törődik az idővel, amely nem segít soha, és talán nem is tudja, hogy ő az Idő, és az ember fejében összevissza kapcsolja a kedves és kedvetlen, a szép és a csúnya, jó és kellemetlen eseményeket.”
Fekete Istvánnak alapvető élménye a természetben megtalált harmónia, ezt a harmóniát kereste aztán az élet minden területén, s gyakran megrázó őszinteséggel ír annak hiányáról. Megismerhetjük gondolatait a születésről és az elmúlásról, múltról és jövendőről, a háború borzalmairól, barangolásokról, „vidám magány”-ról, az évszakok változásáról, Istenről. S miközben elmélkedik, emlékezik is, és az idézetekből kibontakozik egy ember élete a maga minden szépségével és nyomorúságával – a gyermekkortól az öregségig. 1970. június 23-án hunyt el Budapesten.
Népszerűsége mindmáig töretlen, ez köszönhető annak is, hogy művei számos feldolgozásban kerültek a közönség elé, elég a Vuk című rajzfilmre, vagy A koppányi aga filmváltozatára gondolnunk. A természettel együtt élő és érző, annak titkait jól ismerő ember volt, írásaival új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni.
Minden volt és minden lesz, és sem sírni, sem nevetni nem lehet jobban, ahogy már ma sírtak és ma nevettek volna. (…) Nem a sírás és a nevetés a lényeg, hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött van.
Bár elsősorban ifjúsági és „állatregényíróként” emlegetik, még utóbbi köteteiben is – csak úgy mellékes könnyedséggel – zseniális emberábrázoló. Műveit, kristálytiszta, pihentető prózáját, humorát felnőttek talán még jobban élvezhetik, mint az ifjabb olvasók. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy a Nagy Könyv szavazáson Tüskevár című regénye bekerült a TOP 12-be.
