„No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami.” Kossuth-díjas magyar író, költő, drámaíró, esztéta, a magyar szabadvers megteremtője, Füst Milán 125 évvel ezelőtt született.
„Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametriális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenül hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelül adataim is hibásak lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami.” (Füst Milán)
Százhuszonöt éve, 1888. július 17-én született Budapesten Füst Milán Kossuth-díjas író, költő, drámaíró és esztéta, akinek helyét az irodalmi közéletben, akárcsak a Nyugat táborában, mindig bizonyos különállás jellemezte.
„Sok tekintetben technikai kérdés az élet, míg megtanulod, beleőszülsz.”
Az Adyval egy időben fellépő, a budapesti egyetemet is együtt végző Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, majd Tóth Árpád és Füst Milán napjainkig megőrizték rangjukat és olvasottságukat. Olvasóközönség és irodalomtudósi közösség egyaránt ragaszkodott életművükhöz, még a legkíméletlenebb kommunista időkben is. Ötük közül csak Füst Milán érte meg az 1945 utáni korszakot.
1904-ben tüdőbaja miatt Abbáziába került, itt kezdte írni 1944-ig vezetett naplóját. (Az anyag nagy része a II. világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek megjelentek.) 1909-ben lett a Nyugat munkatársa, ekkor jelent meg első verse a lapban, (Szétforgácsolt erők), tanulmánya (Gondolatok vázlata a külső és belső szemléletről), cikke (Szigeti József). A folyóirat rendszeres munkatársa lesz. Kosztolányival, Karinthyval, Tóth Árpáddal, Nagy Zoltánnal, Somlyó Zoltánnal kerül közelebbi barátságba. Közgazdasági és jogi tanulmányait négy évvel később fejezte be.
1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, majd bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét pedig az írásnak szentelte.
Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője: 1913-ban megjelent Változtatnod nem lehet című verseskötetében szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal, soraiban a görög tragédiák kórusainak és az ótestamentum félig prózai zsoltárainak ütemei rejtőznek. 1914-ben készült el a Boldogtalanok című színműve, melyet kora legjobb magyar darabjának tartott. Szellemi önarcképét rajzolta meg a Catullus című drámában, majd leghíresebb színművében, a IV. Henrik királyban (1931) is, amely shakespeare-i léptékű történelmi tablóban festi le a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását. 1923-ban feleségül veszi volt tanítványát, Helfer Erzsébetet. Hosszú olaszországi nászutat tesznek.
„egy nap, verőfényes időben megint csak fel fog tűnni valahol, egy névtelen utcában, valami sarkon… S hogy fekete köpenyén keresztül fog sütni a nap. A lelkemet teszem rá, hogy így lesz. Különben minek élni?” (Füst Milán: A feleségem története)
1933-ban megjelenik az Amine emlékezete című műve. Feleségével meglátogatják Dubrovnikban Déry Tibort, majd a két író hosszabb görögországi utazást tesz. Első kisregényei a XIX. századi lélektani próza eszközeit alkalmazzák, s már felsejlik bennük Füst alapvető létélménye, magányossága és hontalansága. Kiemelkedő szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett feltűnést, de az 1958-as francia kiadás után világsiker lett. Füst szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet, az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.
A háború után előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg, s ekkor kapott Kossuth-díjat is. Íróként 1950-től el kellett hallgatnia, de a budapesti bölcsészkaron taníthatott, nagyszerű tanulmányt írt Shakespeare-ről és lefordította a Lear királyt.
„Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. Nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani. Engem üldöztek itt – mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal, is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám.” (levél Fejtő Ferencnek, 1958. szeptember)
Késői kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd napvilágot láttak emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette. Utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé (1961) a művészsors összefoglalását adja. Utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak 1986-ban, megírása után 20 évvel adták ki először. 1967. július 26-án halt meg Budapesten.
Füst Milán mélyen szkeptikus, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. A hiábavalóság tudatában is az erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg alkotásaiban. Verseivel talányos szimbólumok révén egy mitikus világot teremtett, lírája jelentősen hatott a következő költőnemzedékre. Drámahősei lelkük fantomjaival küzdenek, érzelmi és erkölcsi igényeik összeegyeztethetetlensége semmisíti meg őket.
„A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder. Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta.” Nádas Péter, Élet és irodalom)
