„Ha az emlékbe kapaszkodhatom, már elbírok bármi jövőt. De az emlék megkívánja, hogy megtudjam az igazat a múltról.” T. S. Eliot amerikai születésű Angliában letelepedett irodalmi Nobel-díjas költő, drámaíró és kritikus 135 éve, 1888. szeptember 26-án született.
T. S. ELIOT: REGGEL AZ ABLAKBAN
(részlet)
A köd barna hullámai fellöknek felém
Az utcamélyből torzult arcokat,
S egy sáros szoknyájú nőből kifacsarnak
Egy céltalan mosolyt, mely leng a levegőben
S szétfoszlik a magasban a háztetők között.
Thomas Stearns Eliot 1888. szeptember 26-án született az amerikai egyesült államokbeli Saint Louisban. Au amerikai születésű irodalmi Nobel-díjas költő, drámaíró és kritikus Angliában telepedett le. A 20. század első felében jelentősen hozzájárult a költészet újjászületéséhez Angliában és Amerikában, ő volt a modern irodalom ismert és elismert „diktátora”.
Családja 1670-ben vándorolt ki Bostonba, nagyapja unitárius lelkész, aki szót emelt a rabszolgaság ellen. Apja üzletember, anyja költő volt. Thomas születésekor a család már fél évszázada Délen élt, de megőrizte új-angliai kultúráját. Eliot a St. Louis-i Smith Academy után Miltonban, majd a Harvardon tanult, ott szerzett diplomát 1909-ben. George Santayana filozófus és Irving Babbit kritikus hatottak rá, utóbbitól kapta romantika-ellenes szemléletét. Tanársegéd lett a Harvardon, majd 1910-ben Henri Bergson párizsi előadásait hallgatta. Megtanult franciául és megismerte a francia szimbolizmust, Baudelaire-től Mallarméig. 1914-ben ismerkedett meg Ezra Pounddal. Pound a trubadúrokra és az olasz reneszánsz költőire, Eliot pedig Dantéra és Laforgue-ra támaszkodott saját stílusa kialakításában.
1911-től ismét a Harvardra járt, indiai filozófiát és szanszkrit irodalmat olvasott. 1916-ban fejezte be disszertációját F. H. Bradley filozófiájáról, de az I. világháború miatt sosem tett záróvizsgát. Első fontos megjelent műve a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke volt, ez a modern angol költészet első remekműve, mely a modern korral szemben rejtett utalások révén idézi fel korábbi korok élményeit.
Eliot és Pound, akárcsak a XVIII. században Coleridge és Wordsworth, a költői nyelv megújítását tűzték ki céljukul. Eliot egy évig latint és franciát tanított Londonban, majd banktisztviselő lett, közben kritikákat és esszéket írt. 1919-ben jelentek meg Versei, a kötet kiemelkedő darabja a Gerontion című drámai monológ. „Öregecske” hőse tudatában a megváltás vágya küzd a megváltatlanság tudatával.
1922-ben adta ki Átokföldje című költeményét, amely ét, mely retorikai szaggatottságával érzékelteti a nagyvárosi ember életét, a világháború utáni polgári értékrend válságát, és meghozta szerzőjének a nemzetközi hírnevet. Az erkölcsi nagyság és a rossz egyaránt jelen van tudatunkban – hirdeti. A vers eszközei: a drámai monológ, a montázs- és kollázs-szerkesztésmód és az allúziók, utalások a régi és modern közti párhuzamokra. A műben számos idegen nyelvű idézet (hat nyelven) és stílusparódia található, jegyzeteiben maga is részletesen magyarázza a szöveget. A mítoszok felidézésével és visszájára fordításával életünk terméketlenségét érzékelteti, s oly sivár világképet ad, amelynek nihiljéből nincs más út kifelé, mint az öngyilkosság, vagy a katolicizmus. Eliot az utóbbit választja – állapítja meg Szerb Antal, utalva későbbi műveire. Mindez csak többször olvasva és kommentárok révén válik érthetővé, külföldi olvasó számára még akkor sem.
T. S. ELIOT: NÉGYKOR FELTÁMADT A SZÉL
Négykor feltámadt a szél
Feltámadt s törtek a csengettyűk
Élet-halál közt kondulók
Itt, a halál álom-honán
Zavaros harc visszhangja kél
Álom-e vagy valami más
Folyó felszíne feketül
Arc, könny verítékében ázva?
Feketült folyón túlra nézz
Tábortűz, sok más-honi lándzsa
Itt a halál más-folyóján túl
Tatár lovasok kezében leng a lándzsa.
Hagyomány és egyéniség című esszéje szerint a programadó kritikának a szerző saját érdeklődését is ki kell fejeznie. A költő a hagyományra épít – írja – de ez nem a közelmúlt ismétlése, magában foglalja az európai irodalom egészét, Homérosztól a jelenig. A műben elemzi saját újításait is.
„Legtöbbször véglegesnek fogjuk fel magunkat, mert nem tehetünk egyebet, és élünk abból a kevésből, amit magunkról tudni vélünk. Maga most kicsoda? Erről nem tud többet, mint én, inkább kevesebbet. Maga semmi más, csak egy sorozat elavult reflex. Itt egyetlen tennivaló van: semmit se tenni. Várni.” (T. S. Eliot: Koktél hatkor)
Hamlet című esszéje a „tárgyi korrelatív”-ról szóló elméletét fejti ki: az érzelmek csak egy bizonyos tárgycsoport, eseménysor vagy helyzet révén érzékeltethetők. Következő két esszéjében, A metafizikus költőkben és az Andrew Marwell-ben átrendezte az angol költészet hierarchiáját, s a XVII. századi metafizikusokat helyezte legelőre. Az „érzékenység áthelyeződésével” magyarázta az angol líra változásait, amely a gondolat és az érzés egységének elvesztésében jelentkezik. 1933-ban A költészet haszna és a kritika haszna címmel előadássorozatot tartott, lezárva kritikai programadó korszakát.
Korábban megvetően írt az egyházról, egy vízilóval vetette össze (A víziló), később felébredt teológiai és szociológiai érdeklődésének eredményei a Gondolatok Lambeth után, az Egy keresztény társadalom eszméje és a Jegyzetek a kultúra meghatározásához című könyvei. Ezek alaptétele: egy mű költészeti értékét irodalmi alapon kell eldönteni, de hogy nagy költészet-e, azt ennél magasabb szempontok határozzák meg. Eliotnál a kritika és a költészet alig különíthető el.
Dante-esszéje 1929-ben jelent meg, előtte két évvel anglikán hitre tért, s brit állampolgár lett. 1930-ban írta Hamvazószerda című meditatív vallási költeményét, amely sok vitát keltett, főleg a vallásos szféra versbe emelése miatt, s többen, mint a személyes kiábrándultság kifejeződését értelmezték.
T. S. ELIOT: KOKTÉL HATKOR
(részlet)
Amit másokról tudunk,
Csak emléke a pillanatoknak,
Amikor ismertük őket. És megváltoztak azóta.
Az a feltevés, hogy ők is, mi is ugyanazok maradtunk,
Hasznos és kényelmes társadalmi koncepció.
Kései remekműve a Négy kvartett, amelyek mindegyike önálló alkotás. 1935-41 között jelent meg, 1948-ban ezt jutalmazták Nobel-díjjal. Fő témája az idő, a maradandóság és változás, a fejlődés és visszatérés dialektikája. 1939-ben írta a Macskák könyvét, e játékos és humoros versek az angol nonszensz hagyományain alapulnak, ez ihlette Webber musicalját. 1946-os cikkében megvédte barátja, Ezra Pound irodalmi tevékenységét, de mellőzte annak fasisztabarát politikai nézeteit.
Első drámája, a Sweeney Agonisztész töredékben maradt, színdarabjai általában gyengébbek lírai és meditatív költeményeinél, a Gyilkosság a székesegyházban kivételével, amely Becket Tamás történetét dolgozta fel. A dráma felépítése középkori dómra emlékeztet, cselekmény helyett eszmék és magatartások összeütközése tölti ki. Ez a büszkeség tragédiája, míg a Családi összejövetel (1939) a bosszúé.
Sikeres darabja volt a Koktél hatkor, ennek alapja Euripidész Alkésztisze. Utolsó színpadi műve Az idős államférfi, ezt 1958-ban mutatták be. Darabjai a hétköznapi életet állítják szembe a hit világával, ibseni konfliktus és keresztény moralitás-dráma fonódik bennük össze.
1922-39 között szerkesztette The Criterion című folyóiratát, ez a kor kiemelkedő nemzetközi kritikai fóruma volt. Az 1920-as évektől a Faber and Faber kiadó főszerkesztőjeként is működött. 1965. január 4-én halt meg Londonban.
Posztumusz kötete, A kritikus kritikája (1965) saját tevékenységét is elemzi, s elítéli az önálló amerikai angol nyelv soviniszta mítoszát. Versei magyarul 1978-ban jelentek meg, bő jegyzetanyaggal.
