Gazember lesz

A diktátor alattomos csúszómászóként érkezik a társadalomba, nem hasonlított még ennyire egy kígyóhoz, mint Alföldi Róbert mozdulataiban. Az elementáris és nagyon szórakoztató előadás viszont tud olyan kínosba átcsúszni, hogy egy Sas-kabaré sem csinálhatta volna különbül.

A III. Richárd a Radnóti Színházban

Pereghetnek évszázadok, Shakespeare nem múlik el. Annyi okosat mondott szerelemről, hatalomról, őrületről, féltékenységről, félelemről, egyáltalán, emberi érzésekről, hogy a színházak nem győzik játszani a darabjait. A „hűtlen” megközelítés, az aktualizálás és az újrafordítások használata szinte kötelező viszonyulás lett Shakespeare kulturális tekintélyéhez, a Radnóti Színház új bemutatója is hasonló koncepcióval tiszteleg a nagymester előtt. Andrei Serban pedig nem aprózza el a feladatot: frenetikus tempójú előadásában a vakító light-show-tól a teljes sötétségig, a sikoltástól a suttogásig, a levizeléstől a gépfegyverropogásig, a kikacsintós poénoktól a káromkodásokig, a hangeffektektől a szintifutamokig, a visszhangosítástól az idegesen villogó stroboszkópig hatalmas sokk- és technikai arzenállal dolgozza meg közönségét.

A nyomasztó sárga háttér, mely bármikor képes az aktuális lélektani vagy hatalmi helyzetnek megfelelően vörösbe, zöldbe, lilába fordulni, a szigorú csigalépcső és a vasnyi emelet (díszlet: Menczel Róbert), és Závada Péter irodalmi konzultánssága: mind kiváló háttérmuníció és nyelvi anyag a román rendező értelmezéséhez. A korabeli kosztümöktől természetesen elszakadunk, a színészek anakronisztikus jelmezekbe, kígyóbőr maskarába, bőrdzsekibe, öltönybe, kapucnis konfekciópólóba, hálós és áttetsző ruhába bújtak (jelmez: Nagy Fruzsina). Ebbe a térbe lopózik vízcseppek baljós ritmusára, vaksötétben a kígyómozgású, a lenézett Gloster Richárd (Alföldi Róbert), a manipulátorok manipulátora, amikor a nézőtér még javában sustorog. Erős felütés. Richárd alig észrevehetően púpos, észrevehetőbben sánta, lába-keze vasban, mégis magnetikus és karizmatikus tekintettel vázolja a világot romba döntő terveit (Alföldi alakítását ez az egyetlen gáncs érheti csupán, ti. hogy túl vonzó ahhoz, hogy undort keltsen). A testi fogyaték és a degenerált szellem végletesen, egymásból következőn fonódik benne össze, zseniális manipulátor, akinek egyszerre kenyere a látványos erőszak és a népkábítás. Megjárja a csúcsot és a poklot, perverz élvezettel színlel, taktikus és cinikus, amorális és patologikus, annyira képtelen az empátiára, hogy még saját magát se tudja megsajnálni. Hiába küzdi ki a vágyott hatalmat, hiába használja a (bér)gyilkosságot mint pofonegyszerű megoldást újra és újra, koronás főként már nem tud továbblépni. A jövőre nincsenek tervei, elgondolásai, s karrierje talán inkább életképtelensége, mintsem az ellene törő külső erők miatt törik derékba.

Alföldi az első perctől az utolsóig példamutatóan építi fel, majd dönti romba a hatalomtébolyult gnóm alakját. Széles skálán mozog, Richárdot bármely személyiség-lépcsőfokon, akármelyik stiláris rétegben hitelesen jeleníti meg. Az őszinteség és az álöltözet, a nyálas szájú hízelgés és a kirobbanó gyűlölet, egy embertelen lélek kirakat-viselkedése és titkolt rezdülései, az őrület szakadéka, a bűntudat démonjai egytől egyig ott cikáznak ebben a nagy formátumú alakításban. Alföldi ravasz, kígyóbőrmintás öltönyt viselő copfos fiatal az első felvonásban, és eszelős ősz öregember a másodikban, ahol hollófekete királyi hacukában, sárgára festett arccal diktálja az iramot, bonyolódik egyre jobban a hatalom és a téboly gúzsába, mely nemcsak ép esze utolsó morzsáit, de végül a saját életét is megeteti vele.

Alföldit a Radnóti erős gárdája fogja körül és támogatja mindvégig, a gépezet fogaskerekei, kiszolgálók és ellenfelek, a cselszövés áldozatai és a végső győztesek falazzák be és ejtik el végül a „véres kutyát”. A színészek több szerepet visznek: László Zsolt gyerek-unokaöcs és Margit királynő, Porogi Ádám börtönőr és Catesby, Sodró Eliza a másik unokaöcs és Lady Anna, Schneider Zoltán Edward és a polgármester, és így tovább. Kováts Adél kapta Erzsébet szerepét: a sokáig passzív szerepbe kényszerülő királynő túlnő a Shakespeare alkotta karakteren, és kulcsszereplője lesz a Serban-változatnak. A Richárddal vívott manipuláció-párbajból győztesen kerül ki, s ezt a diadalt a zárlatban fizikailag is megpecsételi egy géppisztoly segítségével. Így Richárd párbaj helyett egy sötét lyukban végzi, dicstelenül, magányosan, egy nő kezétől esve el, akinek tönkretette az életét, s elég arcátlan volt még a lányát is magának követelni. Apropó géppisztoly: az arcát elfedő, tetőtől talpig feketébe burkolt bérgyilkos az egyik jelenetben szemvakító sárga fényözön, stroboszkóp és füstgép együttes támadása alatt lövi szitává a nézőteret. Néhány másodpercig bőrünkön érzünk diktatúrát, terrorizmust, iskolai lövöldözést, háborút. Hátborzongató.

Serban élvezettel tobzódik az abszurdban, a hangvétel folyamatosan komikusból tragikusba, bohózatiból horrorisztikusba fordul, és nagyjából végig megtartja a helyes arányokat. Nem mentes azonban a meghökkentő tévedésektől sem. Az előadás, mint említettük, aktualizált, jelenbe rántott, és valahányszor Serban erre bökdöső cinkossággal figyelmeztet bennünket, megsűrűsödnek a problematikus pontok. Néhány clown-jelenetben vagy váratlan kiszólásban ugyanis a magyar aktuálpolitika félreismerhetetlen szólamai és fordulatai jelennek meg, néha jobb, de inkább olyan kínos, a produkcióból durván kitüremkedő poénokban és metatréfákban, ami egy ilyen tapasztalt rendezőtől és egy hasonló szintű előadástól több mint meglepő. Az még hagyján, amikor William személyesen szakítja félbe a darabot és szól rá a színészekre, hogy: „Kapjátok össze magatokat! Jobban kellene játszani!” (Richárd válasza: „Jobban kellett volna írni…”. Határeset.) De például: Anna hercegnő néphez intézett beszéde során felmutat egy mobilt, és Shakespeare-t pillanatra félbehagyva örvendezik, mennyivel többen jöttek el, mint ahányan bejelölték az eseményt. László Zsolt az unokaöcs szerepében folyamatosan tetriszezik (az ötlet korszerűtlen is, ki tetriszezik manapság?). A polgármester orbáni dakota közmondásokat idéz, stadionavató ünnepségre megy, Stop Sörös programra siet. A szelfizés komikus hatása is jócskán vesztett erejéből. A legcikisebb másodperceket azonban a meetoo kampányra utaló funkciótlan és öncélú vicc okozta, melyet még egy Sas-kabaréban is sokallanék, nemhogy a Radnóti székében feszengve. Szekunder szégyent éreztem, percekig nem is múlt el.

Szerencsére több a működőképes ötlet a kellemetlennél. Richmond helyett – akit teljesen kiradíroztak az adaptációból – Erzsébet mond a darab végén beszédet győzelemről, összefogásról, békéről. Optimista a Shakespeare-szöveg, a királynő metakommunikációja, megtört hangja, üres arca mégis borús gondolatokat közvetít felénk. A háta mögött, a vaserkélyen pedig ott tekergőzik a következő kígyó: a béke rövid időre él csak, a hatalomba előbb-utóbb bejelentkezik valami lenézett, hívatlan vendég. Az előadás már dedikálható is a mindenkori politikai elitnek, okulásul.