„A nevem John Francis Pastorius III., és én vagyok a világ legnagyobb elektromos-basszusgitárosa.” 65 éve, 1951. december 1-jén született az alig 35 éves korában elhunyt Jaco Pastorius.
„A nevem John Francis Pastorius III., és én vagyok a világ legnagyobb elektromos-basszusgitárosa” – ezzel az idézettel kezdődik egy 1995-ben megjelent életrajzi könyv, amelynek hosszú, de kifejező címe: „Jaco Pastoriusnak, a világ legnagyobb basszusgitárosának rendkívüli és tragikus élete„.
Ugyanúgy forradalmasította hangszerét, ugyanúgy nem ismert műfaji korlátokat, mint Jimi Hendrix. És ugyanolyan nyugtalan, önpusztító természet volt, mint a földre szállt kozmikus gitáros. Nem tudott magára vigyázni – és mások sem vigyáztak rá.
Az 1951. december 1-jei, pennsylvaniai születésű John Francis Anthony Pastorius abban is hasonlított Hendrixre, hogy az ő családjában szintén számos náció keveredett: ősei között finnek, svédek, németek és írek is voltak. Zenei tehetségét a génjeiben hordta, apja dobos volt, és ő is ezen a hangszeren kezdett el játszani, 15 évesen váltott a basszusgitárra, miután csuklósérülést szenvedett. Két évvel később már kilenctagú, fúvósokkal felálló bandát vezetett, amely elsősorban a korabeli rhythm-and-blues csillagok, Aretha Franklin, Otis Redding, James Brown darabjait dolgozta fel. Jacóra azonban legalább ennyire hatott Miles Davis, Igor Sztravinszkij, Frank Zappa, John Coltrane és természetesen Hendrix zenéje is.
1975 fordulópont volt az életében: felfedezte őt a Blood, Sweat and Tears együttes dobosa, egyben producere, Bobby Colomby, akit a CBS új tehetségek beindításával bízott meg. Ezzel egyidőben találkozott Joe Zawinullal, a Weather Report vezetőjével a kor egyik legnagyobb fúziós bandájának miami koncertje után. A legenda szerint Jaco az ifjú titánok pimaszságával közölte a nagymenő Zawinullal, hogy „többet várt az együttestől”. A billentyűs azonban nem sértődött meg: egy évvel később már Pastorius kezelte az elektromos basszusgitárt a WR-ban Alphonso Johnson helyett. Közben Colomby összetrombitált neki egy bandát mindenféle „lelkes amatőrökből”. Csak néhány név: Herbie Hancock, Lenny White, David Sanborn, Michael Brecker…
Nem sűrűn fordul elő a modern zene történetében, hogy egy 23 éves fiatalember bemutatkozó albumát szinte azonnal megjelenése után „klasszikusnak” minősítse a szakma. És még nem volt vége: Pastorius megismerkedett a folkos zenei hangzásból végleg kitörni kívánó Joni Mitchellel, és első együttműködésük gyümölcse, a Hejira ugyancsak olyan album, amely komoly gyűjtők lemeztárából nem hiányozhat. De legalább ennyire izgalmas következő két közös lemezük, a Don Juan’s Reckless Daughter (1977) és a Mingus (1979) is.
Jaco Pastorius belépése a Weather Reportba az együttes fénykorát hozta. A sűrűn váltakozó felállású csapat legerősebb a Zawinul-Pastrorius-Wayne Shorter-Peter Erskine négyessel volt. Jaco rövid időn belül az érintők (bundok) nélküli elektromos basszusgitár elismert mesterévé vált, akinek virtuóz játékát, harmóniáit sokan utánozzák a mai napig. Lehetőséget kapott szerzőként, sőt, még dobosként is. A Black Market (1976), a Heavy Weather (1977), a 8:30 dupla koncertlemez (1979) és a Night Passage (1980) laza, szellemes, lendületes, mégis tömör, igényes zene.
Nem lehetett azt várni, hogy Pastorius nyugdíjas állást vállal a WR-nál. 1982-ben békében elváltak, és ismét a big band formáció felé fordult: így született meg a World Of Mouth lemez, amelyen Shorter és Erskine is játszottak, vendégként szerepelt újra Hancock, valamint a szájharmonika-mester Toots Thielemans. Az együttes japán turnéjából született az Invitation című album. A közönség ekkor fedezte fel igazán, hogy Pastorius komponistaként és hangszerelőként is kiváló.
Sajnos ekkor már egyre több volt vele a baj: viselkedése kiszámíthatatlan lett, bipoláris mániás depresszió-rohamok kerítették hatalmukba, egyre többet ivott és kábítószerezett. Mindezek hamarosan rányomták bélyegüket munkájára. Zenekara feloszlott, őt már jószerével csak háttérzenésznek hívták, a zenevilág lassan kiközösítette, egy időben odáig süllyedt, hogy hajléktalan lett. 1987. szeptember 11-én egy Fort Lauderdale-i Santana-koncert után máig tisztázatlan körülmények között összetűzésbe került egy éjszakai klub biztonsági embereivel.
Pastoriust súlyos arcsérülésekkel szállították kórházba, fél szemére megvakult, majd visszafordíthatatlan agykárosodást állapítottak meg nála. Tíz nappal később családja döntésére lekapcsolták őt a lélegeztető gépről. A kidobó legény, akit azzal vádoltak, hogy agyonverte a muzsikust, megúszta négy havi börtönnel.
Egy évvel később Pastoriust beválasztották a Down Beat szaklap jazz-dicsőségcsarnokába – máig egyetlen elektromos basszusgitárosként. Marcus Miller, aki számára Jaco volt a legfőbb inspiráció, hogy zenész legyen, Mr. Pastorius című dalával búcsúzott tőle, mely felkerült Miles Davis Amandla című albumára is.
