Jimi Hendrix hamar nagy népszerűségre tett szert gitárjával…
Jimi Hendrix számára a zene egy életre kommunikációs eszköz lett, amely a magaslatokba repítette el.
Jimi Hendrix a zenének köszönhette első versét, első szerelmi élményét is – a kettő nála örökké szorosan összefüggött -, és végső soron azt is, hogy nem a tudományok terén jutott el olimposzi csúcsokra. Tizenhárom éves korában kidobták az iskolából – a nagy, fehér többségű Seattle-ben fehér iskolába járt -, a Garfield High School-ból, amikor a csinos tanárnője megrótta kalandjaiért és Jimi így válaszolt:
– Mi az, csak nem féltékeny?
A kicsapás hivatalos oka: kóros figyelmetlenség…
Jimi nem keseredett el, néhány évvel, és várossal később már világhírű zenészként inkább a politikával és a médiával kellett megbirkóznia. Soha nem szerette, ha „szerepelnie” kellett.
– Miért mindig olyan ellenséges a világgal szemben? – kérdezték tőle egy interjú során New Yorkban.
Jimi Henrix kis nosztalgiával így válaszolt:
– Iskolában gyakran írtam verseket. És akkor boldog voltam. A verseim a természetről, virágokról szóltak és egyenruhás emberekről. A legnagyobb gondom az, hogy nem tudok mosolyogni a kamerába, ha éppen nincsen mosolyognivaló kedvem. Képtelen vagyok rá, olyan ez, mintha parancsra kellene boldognak lennem. Szeretném minél több álmomat megzenésíteni. Ilyen a Purple Haze, amely akkor született, amikor azt álmodtam, hogy az óceán alatt sétálok. Szeretném, ha én lennék az első, aki bluest ír a Vénuszon.
