Az elemi emberi érzéseket, az örömöt vagy a gyászt megrendítőbben senki sem érzékeltette. Johann Sebastian Bach német zeneszerző, minden idők egyik legnagyobb zenei lángelméje 330 éve született.
Johann Sebastian Bach 1685. március 21-én született Eisenachban a nagy múltú zenészcsalád nyolcadik gyermekeként, első zeneóráit is apjától, Johann Ambrosius udvari és városi muzsikustól kapta, aki a fúvós és vonós hangszerek használatára. Rokonságában sok zenei tehetség akad: felmenői között számos kántor, orgonista, zeneigazgató, udvari muzsikus volt, utódai közül pedig többen jelentős alkotók lettek. Ám Johann Sebastian Bach a sok jó zenész közül is magasan kiemelkedik.
Tízéves korában szülei meghaltak, ettől kezdve majd Eisenach gimnáziumában tanulta a zene és az egyházi ének alapjait. Templomi orgonistaként szolgáló legidősebb bátyja, Johann Christoph nevelte, ő ismertette meg mestere, Johann Pachelbel billentyűs hangszer- és zeneszerzés-művészetével, megtanította klavikordon játszani, korabeli nagy zeneszerzők műveivel ismertette meg, teológiára és nyelvekre taníttatta. Szépen csengő szoprán hangja révén került a lüneburgi Michaelisschule kórusába, ott tanult meg orgonálni is, és az éneklés mellett orgonajátékát a Szent János-templom híres orgonáján tökéletesítette.
Bach 1700-ban került a lüneburgi Mihály-kolostor internátusába, itt Georg Böhmtől és Johann Jacob Löwétől tanult orgonálni. Hamburgban orgonaépítést tanult, 18 éves korától rendszeresen hívták új orgonák ellenőrzésére s felavatására. Megismerkedett a régi németalföldi orgonamuzsikával, a korabeli francia hangszeres, balett- és operaművészettel is. Bátyja támogatása mellett az önművelés igénye volt a legfontosabb tényező zenei fejlődésében. Hosszú gyalogutakat tett, hogy megismerje a legnagyobb német orgonisták játékát, buzgón tanulmányozta az olasz Vivaldi és Marcello műveit, s már fiatalon a német, olasz és francia zenei hagyomány birtokába került.
A remek zenepolitikus
1703-ban állást kapott a weimari herceg zenekarában, majd az arnstadti új templom orgonistája lett. Játékába azonban sok kísérletező variációt vegyített, amivel nem nyerte el megbízói egyértelmű tetszését. Ezután Lübeckben felkereste Buxtehudét, 1707-ben orgonista lett Mühlhausenben, s meg is nősült.
Tanulmányait követően előbb a weimari zenekarban játszott, azután az arnstadti templom orgonistája lett, majd számos városban működött orgonistaként és karmesterként. 1707-ben Mühlhausenben születtek első kantátái, és talán legismertebb műve, a D-moll toccata és fúga.
A weimari időszakra (1708-1717) esett első nagy alkotó periódusa: itt írta számos jelentős orgonaművét és kantátáját, és tanítani is itt kezdett. 1714-ben hangversenymester lett, a nagyherceg annyira megkedvelte, hogy amikor 1717-ben Bachot Köthenbe hívták, csak négyhetes szobafogság után engedte el. Köthenben az udvari zenekar számára számos nagy művet írt: többek között a zenekari szvitjeit, csembaló- és hegedűversenyeinek többségét, a Das Wohltemperierte Klavier első darabjait, a brandenburgi őrgróf megrendelésére a hat Brandenburgi versenyt. (A kottákat a megrendelő korai halála miatt sokáig csomagolópapírnak adták el, csak azért maradtak fenn, mert véletlenül egy szakértő kezébe kerültek.) Felesége halála után 1721-ben újra nősült.
1723-ban nyerte el a lipcsei Tamás-templom kántori és zeneigazgatói állását, amelyet több hírneves jelölt visszalépése után kapott meg. A munkakör valamennyi lipcsei főtemplom zenei irányításával járt, és sok konfliktust eredményezett a város szűkkeblű tanácsával és egyetemével. Felettesei kezdetben sem művészetét, sem zsenialitását nem értékelték, helyzete csak évek múlva rendeződött. Iskolai és templomi munkája mellett 1729-ben átvette a Collegium Musicum vezetését is, ami még az ő rendkívüli teherbírását is próbára tette. Hetente kellett új kantátákat írnia, emellett egyházi és világi zenék sorát komponálta, köztük a János- és a saját maga által főművének tartott Máté-passiót, a monumentális h-moll misét, a Karácsonyi oratóriumot, a Kávé- és a Parasztkantátát, a Goldberg-variációkat (a cím a darab előadója, Bach egyik tehetséges tanítványának nevét őrzi). Itteni működése során orgonajátékával nagy sikert aratott, kompozícióit viszont sokan vitatták, mivel nem követte a divatos, simulékony hangvételt. A viták anyaga a korabeli zenei felfogások páratlan dokumentuma.
Bach ekkori zenéje a lutheri egyházi reformok nyomán született korálok népi dallamanyagát dolgozza fel, s művei a német és egyben az európai zene csúcsait jelentik. Kantátái, Máté- és János-passiója képzelt színpadon játszódó valódi drámák, amelyek a korál, a közösségi népének, az áriák és kettősök pillérein nyugszanak, ez utóbbiak a zeneszerző mondandójának személyes ifejeződései. Az elemi emberi érzéseket, az örömöt vagy a gyászt megrendítőbben senki sem érzékeltette.
1730-ban Johann Matthias Gesner lett az iskola rektora, aki az oktatás középpontjába az egyházzenei nevelést állította. Ez Bachot arra bírta, hogy a zenélést újra vallási keretbe foglalja. Gesner utódának, J. A. Ernestinek újhumanista, felvilágosult pedagógiai felfogásával Bach nem értett egyet, emiatt széthúzás támadt köztük.
Bachot támogatta a szász udvari nemesség is, bár ez Erős Ágost 1733. évi halála után meggyengült. Az új fejedelem beiktatására írt h-moll mise nyomán udvari karmesternek és zeneszerzőnek nevezték ki. Kései műveit az ars musica barokk hagyományainak átadására szánta, a Musikalisches Opfer darabjait a kánonról szóló tanításnak nevezte. A Kunst der Fuge is elsősorban tanítás a fúgáról. Az 1740-es évektől sokat utazott Nagy Frigyes porosz király potsdami udvarába, ahol fia, Carl Philipp Emanuel Bach szolgált udvari zenészként; itt született a Musikalischer Opfer ciklus a király által feladott témákra.
Utolsó éveiben cukorbetegségével összefüggő szembaj kínozta, s meg is vakult, befejezetlenül maradt művét, A fúga művészetét már csaknem vakon komponálta. A hangszeres polifónia utolsó mestere, a barokk zene egyik legnagyobb óriása 1750. július 28-án halt meg Lipcsében. A lipcsei János-templom falában temették el. Telemann búcsúztató versében az ellenpont és az orgona nagy mesterének, leleményes improvizátornak, tehetséges fiak és híres tanítványok mesterének nevezte.
Két házasságából húsz gyermeke született, közülük többen szintén a zenei pályát választották. Halálát követően több műve elveszett, egy időre zenéje is háttérbe szorult. Mendelssohn „fedezte fel” újra, amikor 1829-ben a berlini Singakademie együttesével előadta az áthangszerelt Máté passiót. Ezzel az előadással kezdődött meg a ma is tartó Bach-kultusz.
Bach az opera kivételével minden műfajban alkotott, kedvencei a korálok, a kánonok és a fúgák voltak. Munkásságának hatása felmérhetetlen, a nevéből adódó B-A-C-H motívumot többen is feldolgozták. A műveinek azonosítására szolgáló BWV (Bach Werke Verzeichnis) jegyzék több mint ezer tételre terjed ki. A szerénységéről ismert zenei zseni titkának a szorgalmat tartotta, és úgy vélte: bárki viheti annyira, mint ő, ha kitartóan gyakorol.
