„Van bennem valami magyar, horvát, német és cseh. Ez nem sok, ha arra gondolunk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában kétszáz nemzetiség volt.” 115 éve született Ödön von Horváth magyar származású osztrák író, a Mesél a bécsi erdő szerzője.
Ödön von Horváth (Edmund Josef von Horváth) 1901. december 9-én egy szlovén származású magyar diplomata és cseh anya gyermekeként Fiume horvát negyedében pillantotta meg a napvilágot. A von előtagot 1909-ben, apja nemessé emelése után illesztette nevéhez, amelyet élete végéig magyaros formában írt. Származása sokat foglalkoztatta, erről később így vallott: „Van bennem valami magyar, horvát, német és cseh. Ez nem sok, ha arra gondolunk, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában kétszáz nemzetiség volt.”
„Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét, mint a butaság.”
Fiatalságát Belgrádban, Budapesten, Bécsben, Münchenben és Pozsonyban töltötte, négyszer változtatva tanulmányi nyelvet. Anyanyelvének a németet vallotta, bár saját bevallása szerint egyetlen nyelvet sem beszélt igazán jól. Bécsben a színháztudománnyal ismerkedett, majd a müncheni egyetemen germanisztikát és filozófiát hallgatott.
Első írói próbálkozását később letagadta, a fellelhető példányokat visszavásárolta. Berlinben telepedett le, de sűrűn látogatta családját a München melletti Murnauban, a nácik fellegvárában, ahol Hitler is gyakorta vendégeskedett. Egy alkalommal tanúja volt a nácik és ellenfeleik között kitört utcai verekedésnek, s a bíróságon – hiába próbálták megfélemlíteni, megvesztegetni – a horogkeresztesek ellen vallott. Ezzel magára zúdította Hitler haragját, amely egész életében elkísérte.
Első írói próbálkozásai 1923 után a Simplizissimusban jelentek meg, a Weimari Köztársaságban mutatták be első darabjait is. Az igazi elismertséget a háromrészes osztrák népi játék, az 1931-ben bemutatott Mesél a bécsi erdő hozta meg számára, ezért megkapta a legrangosabb német irodalmi elismerést, a Kleist-díjat is.
A nácik azonban nem nézték jó szemmel működését, különösen felháborította őket, hogy von Horváth írásaiban csöppet sem hízelgő kritikával illette Hitlert. A mindenható propaganda-miniszter Goebbels azt nyilatkozta: ha győznek, fejek gurulnak és közöttük lesz Ödön von Horváthé is. A nemzetiszocialista sajtóban az író Kazimir és Karolin című színművét ócsárolták, a Mesél a bécsi erdőt pedig „példátlan hitványságnak” minősítették.
„És ha majd egészen felnőttél, talán lesznek másféle napok, és a gyerekeid azt fogják mondani: hiszen ez a katona közönséges gyilkos volt- engem akkor se szidj. Gondold meg: nem tehetett mást, csak saját korának gyermeke volt.” (Ödön von Horváth: Korunk gyermeke)
A nácik németországi hatalomra jutásuk után műveit be-, őt pedig kitiltották. A magyar állampolgárságát soha el nem vesztő író ezután jobbára Bécsben élt, egy ideig Hatvani Lajos is támogatta. Bécsben adták elő Hit, szerelem, reménység, avagy kis Haláltánc című darabját, a klasszikus témát feldolgozó, Don Juan megjön a háborúból című drámáját. Az Anschluss éjszakáján egyetlen aktatáskával a hóna alatt menekült el a Gestapo elől, s végleg emigrációba kényszerült. Csehországon át Franciaországba utazott, itt írta Istentelen ifjúság és Korunk gyermeke című regényeit. Az utóbbi 1938-ban jelent meg, nem sokkal a szerző halála után, Amszterdamban. Németországban a többi művéhez hasonlóan ezt is betiltották. A regény névtelen hőse és mesélője egy húsz év körüli német fiatalember, aki a világgazdasági válság éveiben munkanélküliként tengődik, mígnem a hadseregben talál otthonra, közösségre. A háborúra készülő Németország ifjú katonája feltétel nélkül hisz a háború igazságosságában, és abban, hogy a hazáért mindent fel kell áldozni, mert „az egyes ember már nem számít”. Fájdalmasan gyönyörű és kegyetlen mű. A Führer-kultuszba, a náci demagógia mocsarába süppedő Németország pontos ábrázolása a semmit sem számító, kiszolgáltatott és tehetetlen kisember szemszögéből.
Az alig 37 éves írót 1938. június 1-jén a Champs Elysées-n egy viharban letört faág sújtotta halálra. Ödön von Horváth figyelme a közvetlen társadalmi kérdések elemzésétől fordult a nagy sorskérdések felé, de mindvégig megmaradt a középosztály ábrázolójának. Napjainkban reneszánszukat élő népszínműveinek, bohózatainak állandó motívuma a tudat lemeztelenítése, a derű álarca mögött megbúvó erőszak, hazugság és butaság leleplezése, a békülést ígérő, melodramatikus befejezés mögött érződik a kétkedő irónia.
