„Minden színdarabom tragédia – csak azáltal válnak komikussá, hogy olyan rettenetesek” – vallotta Ödön von Horváth, akinek kispolgári történetét Parti Nagy Lajos fordításában tekinthetik meg az érdeklődők az Örkény Színházban.
A Mesél a bécsi erdő az Örkény Színházban
„Minden színdarabom tragédia – csak azáltal válnak komikussá, hogy olyan rettenetesek.” Ödön von Horváth
Habos-babos ruhás kislány illedelmesen zongorázik háttal a közönségnek, csak jól nevelt copfokat látunk lelógni a hátán. Aztán hirtelen megfordul, és rögtön felcsattan az első nézőtéri kacaj: töke van ugyanis a menyasszonynak, ahogy előkelő körökben mondani szokták.
Az első nevetéshullámot még sok további követi, no nem azért, mintha Ödön von Horváth darabja és Bagossy László előadása annyira felhőtlenül vicces volna. A Mesél a bécsi erdő keserű humorú, ironikus posztmonarchia-korabeli történet lézengő kispolgárokkal a célkeresztben, akik úgy élik megszokott világukat, mintha mi sem történne, mintha a történelem orkánja nem tolná ki végképp a Kaiserlich und Königlich világát a fenekük alól. Ismerősek ezek az arcok, mindannyian találkoztunk hasonlókkal, hiába hunytak ki mindörökre a k.u.k fényei, s telt el a darab megírása óta több mint nyolcvan év.
A Mesél a bécsi erdőben számos sors és viszony fonódik össze a folyamatosan ide-oda forgó színpadon, ahol a jókora zongorán és a színészeken kívül más díszlet nincs is. A cselekmény Bécsben játszódik a múlt század harmincas éveinek táján, a fasizmus félárnyékában: a középpont egy szerelmi háromszög örökérvényű problematikája. Mariann, a bababolt-tulajdonos egy szem lánya, a család legfiatalabb tagja szerelmi fellángolásában otthagyja megbízható, de unalmas hentes vőlegényét egy link, ám vonzó és szenvedélyt ébresztő alakért. És épp az eljegyzési piknik közepén. A szív szavát követni csak a modern romantikus komédiákban kifizetődő, a bécsi erdőben egy egész élet mehet tönkre belé.
Mariann (Zsigmond Emőke) körül – őt is beleértve – valóságos bábgyűjtemény épül fel kispolgárokból. A lány sorsát hozzá hasonló tehetetlen és lehetetlen alakok irányítják és kísérik, s a kis csapat közösen gombolyítja a cselekmény fonalát egész a banálisan tragikus végkifejletig. Hiába piálja magát mindenki boldogra és önfeledtre (s tekintik danolászás közben a Deutshland über alles-t is „jó ebédhez szól a nóta”-szerű slágernek), valójában üres, irányt vesztett figurákról van szó, akik épp ettől a fel nem ismeréstől válnak kisszerűvé és komikussá.
A férfiszereplők a nőkkel feltűnően rosszul bánnak. Mariann apja, a Varázskirály (Znamenák István) helyteleníti lánya párválasztását, s hallani sem akar róla többé: értelmetlen, buta tipródása, dühítő halogatása jelentősen hozzájárul a tragédiához. Alfréd, a link szerető (Polgár Csaba) tényleg és javíthatatlanul link, önnönmagán kívül túl sok dolog nem érdekli a világból. Az eldobott majd végül visszafogadott henteslegény, Oszkár (Vajda Milán) negédes, szerető modora valójában félelmetes belsőt takar: tanulság, nemcsak a szív, sokszor az ésszerűség szavát sem éri meg követni. A zsebnáci Erich (Jéger Zsombor) szerepében pedig a jövő sikeremberét láthatjuk, aki egyelőre jelentéktelen, és Valéria – jószívű nő, csak a zsidókat nem kedveli – nyugodtan lesajnálhatja, de a történelmi utód tisztában van vele, mivé rohad majd az éretlen gyümölcs nemsokára. Erich karakterének megrajzolása akkora telitalálat, hogy visszanézve egyenesen profetikusnak látszik (a darab 1930-ban íródott ugyanis, még Hitler kancellárrá választása előtt).
A nők pedig mélyen alávetettek ebben az értékvesztett világban. Mariann a férfiak tipikus áldozata, sodródó ostobasága önmaga áldozatává is teszi, ahogy a lelépni készülő Alfréd egy ízben megfogalmazza neki kíméletlenül, de jogosan. Az Anya (Kerekes Éva) sosem áll a sarkára, hiába minden félénk jó szándéka, Valéria, a trafikosnő (Für Anikó) csak látszólag erősebb és önállóbb asszony a többinél: lelke és élete férfiak döntéseitől függ, s mikor az Amerikából hazaszakadt Miszter (Csuja Imre) az emlékezetes részeg-jelenet végén lekurvázza és még a kocsmából is kidobatná, na akkor látjuk, mennyit ér az ő méltósága. Egyetlen figura képez kivételt, köszönet persze abban sincs: a darab talán legemlékezetesebb karaktere, melyben Pogány Judit domborít. A Nagymama, Alfréd nagyanyja igazi szörnyalak, borzongató minden színrelépése, és különösen a zárlatban vállalt ördögi szerepe lúdbőrözteti meg a közönséget. A tragikus végkifejletet pedig a „minden megy tovább” törvényszerűsége teszi még tragikusabbá. Az Örkény társulatának összjátéka szinte hibátlan, pedig egy ilyen széttartó szerkezetű, majd három órás előadás során könnyen kicsúszhattak volna a megfelelő ritmusból.
Nem szabad elfeledkezni a zongoristáról sem, akit a cikk elején említettünk, s akinek feladata nem merül ki az aláfestő zene klimpírozásában. Kákonyi Árpád hol figyelő szempár a legváltozatosabb helyeken – zongora alatt vagy fölött hasalva, földön, égen, levegőben -, hol aktív cselekvő – például behurcol valakit a színre, akinek jelenése van -, egy nyíltszíni tapsot érdemlő templomi jelenetben pedig Krisztus-szoborként tárja szét a karját mozdulatlanul, hosszú percekre. A Mesél a bécsi erdő címe egy Strauss-műből származik, s az osztrák főváros nevének hallatán persze mindenki a klasszikus muzsikára, a keringőre és hasonlókra asszociál – egyértelmű, hogy a zene és a hozzá kapcsolódó sztereotípiák ironikus felhasználása nem maradhatott ki ebből az emlékezetes előadásból.
Hegedüs Barbara
