Mikor kiléptem az Átriumból a hűvös, esőtől nyálkás péntek estébe, a Kabaré egyik jelenetén járt az eszem. A karót nyelt angoltanár (Michael York) őszintén bevallja a bárénekesnőnek, Sally Bowles-nak (Liza Minnelli): eddig három lányhoz közelített szexuálisan, de összes próbálkozása szörnyű élmény volt.
A furcsa pár végül mégis egymásra talál, és kórusban, boldogan szavalják az ágyon hasalva: nyilvánvaló, hogy az a három lány nem volt a megfelelő három lány.
Ha nem is nevezném szörnyűségesnek az általam eddig látott táncra, mozgásra, a kreatív testre épülő előadásokat, rég elkönyveltem magamban: ez nem az én műfajom. Nem kötnek le a verbalitásmentes művek, a szó, a dikció érdekel, a zene, a tánc, a piedesztálra emelt fizikum számomra a populár, a szórakozás privilégiuma, esetleg kimerül néhány Müpa-koncert megtekintésében. Amit azonban a Duda Éva Társulattól láttam, az volt annyira „megfelelő”, mint a tűzrőlpattant Sally Bowles a brit tanár úrnak.
A társulat fizikai – testre összpontosító –, sajátos formanyelvű experimentális előadása (Szőcs Artúr rendezésében) pörgős, iszonyúan lendületes, és még vicces is. Shakespeare drámájáról valahogy egyik jelző sem ugrik be az embernek, és ezt a közös tudást alátámasztják-fokozzák az előadás bizonyos pontjain bejátszott régi Lear-szövegfoszlányok, ahol a végtelen lassúsággal artikuláló Major Tamás, Básti Lajos vagy Gábor Miklós szavalják a brit írófejedelem szövegét megfakult, fekete-fehér képsorokon.
Az ódon hangulatú, tévés felvételekből összeválogatott mozgóképeket a jelenben elsöprő erejű fizikai jelenlét ellenpontozza. Ami a színpadon folyik: hát le a kalappal. Izzik, sistereg a színház, azt várom, mikor csapnak fel a lángok a szereplők lába nyomán. A színész-táncosok lélegzetvételnyi szünetet alig-alig hagyva, a zenei műfajokat és stílusokat a legjobb arányérzékkel váltogatva táncolják-ugrálják-mozogják végig az egész előadást.
A Learben nem annyira összefüggő eseménysort látunk, inkább történéseket (Szőcs Artúr szavaival: “azt, ami valójában zajlik a fejükben.”). Az alkotó test koncentrált üzenete áramlik a színpadról: a fizikai és az abból keletkező érzelmi intenzitás olyan feszültséget teremt, amit a legátgondoltabb koreográfia és dramaturgia biztosan nem tudna. Tartottam tőle, ha az improvizáció lázában égő test elszabadul a térben, nincs rendezés, ami megállítsa: az előadás azonban nem válik öncélúvá. A karakterek a helyükön vannak, a ruhák sem csak azért kerülnek le a szereplőkről, hogy izmos férfitestekben gyönyörködhessünk, és az archív felvételek az ördögien gyors – felemelően lassú ellentételezésén túl arra is alkalmasak, hogy a fizikai színház előadásmódjában kevésbé jártas néző tájékozódni tudjon a Shakespeare-dráma szövevényes térképén.
Külön öröm, hogy Lear ezúttal női megtestesüléssel bír – maga a fantasztikus Duda Éva alakítja –, így a hatalmi struktúra érdekesebbé, korszerűbbé válik, de nyomasztó pszichológiai többletjelentéssel gazdagodik Goneril és Regan kötődési problémája is. A színpadra felhalmozott téglalap alakú, betontömbökre, monolitokra hajazó kellékeket a szereplők ide-oda tologatják hol sírkövet, hol közönséges vécét, hol kalodát formázva belőle – amit a színdarab és a performansz logikája épp megkövetel. A színészek sem hallgatnak, mint megannyi puszta sír: ismétlik, ellensúlyozzák, felülírják a dráma szövegét. Tébolyultan sikoltoznak, kapkodva beszélnek, megkérdezik: jól vagy? Egyetlen apró mozdulatuk, görcsös megtorpanásuk, vagy épp lélegzetelállító akrobatikájuk, vibráló stroboszkóp szaggatta, light-show-ra koreografált (koreografálatlan?), vad táncuk többet mond el hatalomról, árulásról, őrületről, szeretetről, halálról, mint ezer klasszikusra hangolt, jólfésült monológ. És hogy az alkotók még humort is loptak a produkcióba, több mint figyelemreméltó: meglehet, a fizikai színház általában ezt az elvet követi, számomra új elem volt egy mozgásra épülő előadásba szőve, mely ráadásul veretes klasszikus darabot értelmez újra. Talán átaludtam az utóbbi éveket.
Ritkán látni ennyire robbanékony, innovatív, intelligens, mégis jól dekódolható előadást. A Duda Éva Társulatot nem csak sznoboknak vagy mozgásszínház-őrülteknek ajánlom, hanem bárkinek, aki ütős dolgokat akar látni a magyar színpadokon.
Hegedüs Barbara
