„Ismergetjük, tanuljuk egész életünkben anyanyelvünket is, ezt a sokszínű, sokarcú csodát. S minél jobban megismerjük, annál szebbnek, gazdagabbnak, csillogóbbnak látjuk.” Lőrincze Lajos állami díjas nyelvész, a szép magyar beszéd ápolója 100 éve született.
Lőrincze Lajos 1915. november 24-én született a Veszprém megyei Szentgálon. Anyja cselédlány volt Budapesten, napszámba járó özvegy nagyanyja nevelte, kiskora szegénységben, de szeretetben telt. Középiskoláit a pápai Református Kollégiumban végezte, színjeles eredménnyel, a kollégiumban lett olvasója a Magyarosan című nyelvészeti folyóiratnak. Érettségi után fél évig a pápai teológiára járt, 1937-től Budapesten volt magyar-német szakos bölcsész és az Eötvös Kollégium tagja. 1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, ekkor ismerkedett meg a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez annak haláláig barátság fűzte.
1941-ben kapta meg bölcsészdiplomáját, ezután a Magyarságtudományi Intézet gyakornoka, a földrajzinév-gyűjtés referense volt. 1943-tól két évig Pápán, a Református Kollégiumban tanított. 1945 után a Néptudományi Intézet, a későbbi MTA Nyelvtudományi Intézet munkatársaként a magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vett részt, másfél évtizedig járta az országot és a környező államok magyarlakta vidékeit.
Tervezett, de soha el nem készült munkáitól, a „magasabb tudományos karriertől” a nyelvművelő mozgalom vonta el. A kiváló név- és nyelvjáráskutató egyre inkább nyelvművelő lett: írásban és szóban, itthon és külföldön, rádióban és tévében, a sajtóban és anyanyelvi konferenciákon hirdette a nyelvhasználat helyes gyakorlatát. 1952-ben titkára lett az akadémián akkor alakult nyelvművelő bizottságnak, amelynek 1960-tól haláláig elnöki tisztét töltötte be.
Kodály biztatására vállalta az Édes anyanyelvünk című, páratlanul népszerűvé vált nyelvművelő rádió-előadásokat. Az első adás 1952. október 15-én hangzott el, 1955-től vasárnap reggelenként, 1961-től már hetente háromszor sugározták az ötperces műsort, amelyet negyven éven keresztül, szinte haláláig folytatott. Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Lőrincze Lajosból katedra nélkül vált a nemzet magyar nyelvtanára, tudományos alapossággal, de sohasem tudálékosan, a rá jellemző ízes dialektusban válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Azt vallotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember. Vádolták nyelvi liberalizmussal, az új nyelvi alakzatok és az idegenszerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel, de ő úgy vélte: a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor el kell fogadnunk.
„Nyelvművelésünk szemléletét én emberközpontúnak szoktam nevezni, a régebbi nyelvközpontúval szemben. Emberközpontú két szempontból is. Először: a nyelvi jelenségeket a nyelvet beszélő ember, a társadalom érdeke, célja szempontjából nézzük; a társadalmi hasznosság, felhasználhatóság dönt a helyes és helytelen, a jó és rossz kérdésében… Másodszor: a nyelvművelés tárgya nemcsak, sőt manapság főként nem a nyelv, hanem az ember. Legalábbis így kellene lenni.”
1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban (a nyelvi választmány elnökeként) és a Magyarok Világszövetségében (az elnökség tagjaként) is a nyelvművelés ügyéért dolgozott. A határainkon kívül élő magyarság anyanyelvének védelmére, megőrzésére, a külföldön folyó magyartanítás segítésére törekedett. Az ő áldozatos munkájának eredményeként ült össze először 1970-ben Debrecenben, a nyugati magyarság anyanyelvi és kulturális gondjaival foglalkozó első Anyanyelvi konferencia.
Tevékenysége elismeréseként 1970-ben Állami Díjat kapott, 1985-ben, hetvenedik születésnapján a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. 1993. október 11-én, több mint kétéves, türelemmel viselt szenvedés után hunyt el. Emlékére hozták létre a Lőrincze-díjat „a magyar nyelv művelése érdekében határainkon belül vagy kívül kifejtett kiemelkedő tevékenység elismerésére”.
Szentgálon, szülőfalujában emlékház, emléktábla, dombormű őrzi emlékezetét, a falu iskoláját is híres szülöttéről nevezték el. A veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtárban állandó Lőrincze Lajos emléksarok nyílt. Az Anyanyelvápolók Szövetsége az iránta tanúsított tisztelet jegyében születésének századik évét, a 2015-ös évet, Lőrincze Lajos-emlékévnek tekinti.
