„A kultúrát nem lehet örökölni… kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszteni könnyű…” Kodály Zoltán fanatikus hittel, fáradhatatlan munkával teremtette meg a máig érvényben lévő magyar zenekultúrát és annak iskolai oktatását.
„A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiterjedése. A népek legendái isteni eredetűnek tartják. S ahol az emberi megismerés határait értjük, ott a zene még túlmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem csak sejteni lehet.” (Kodály Zoltán: Mire való a zenei önképzőkör?)
Kodály Zoltán zeneszerző, népzenekutató, zenetudós, akadémikus, a zenepedagógia megújítója 130 éve, 1882. december 16-án született Kecskeméten.
„Én előbb énekeltem, mint beszéltem, s többet énekeltem, mint beszéltem”
MÁV-tisztviselő édesapja 1884-től Galántán volt állomásfőnök, fia itt szerette meg a nép dalait. Első szerzeményeit az 1890-es évek végén komponálta. 1897-ben alkotott d-moll nyitányát a következő év elején az iskola zenekara mutatta be. Budapesten a bölcsészkar magyar-német és a Zeneakadémia zeneszerzés szakán tanult, ahol 1904-ben szerzett diplomát. „Koessler szívesen látta, hogy megpróbáltunk „magyar stílusban” írni. De azt tanácsolta nekünk, hogy egy ciklikus műben elégedjünk meg egyetlen ilyen tétellel, mint például azt Brahms is tette a zongorakvartettjében vagy a második zongorakoncerten. … A diplomához még csak kötelező mű sem volt előírva” – emlékezett vissza egyetemi éveire 1964-ben.
„Mindig rögtön megjegyeztem mindent, mait bárhol is hallottam… A szüleim már három, négy éves koromban be szoktak mutatni a vendégeknek… Az eléggé komplikált dallamokat is megjegyeztem hallás után… Bár ott állt a zongora, mégsem volt valami különös kedvem, hogy nekilássak. Néha azért kalimpáltam rajta, de sokkal jobban szerettem a szabadban, csak úgy magamban énekelni, szöveg nélkül.”
Barátság Bartókkal
A következő évben, Egy ismert zenei szalonba kezdett járni, Schlesinger Emma és első férje, Gruber Henrik lakásába, ahol a kor legtehetségesebb zenei művészei és pártolói találkoztak. Emma asszony zongorát és éneket tanult, kapcsolatban állt a századforduló körüli Budapest zenei életének legfontosabb személyiségeivel, 1903-tól Bartók Béla, 1905 – 06-ban Kodály Zoltán zeneszerzésre tanította. Londonban és Párizsban pályázatot nyert egy-egy szerzeményével. Kodály Emma asszony szalonjában 1905-ben ismerkedett meg Bartók Bélával, hírből, látásból ismerték egymást, személyesen nem.
„Egy iskolába jártunk, 1900-tól évekig együtt tanultunk a Zeneakadémián. Csak éppen, hogy soha nem találkoztunk… Bartók mindig más napokon ment be, mint én. Különben is Bartók igen visszavonult egyéniség volt, még a saját osztálytársaival sem barátkozott… Magam sem voltam pajtáskodó természetű, meg nagy elfoglaltságom is akadályozott a társas érintkezésben…” népdalgyűjtései során közelebbi barátságot kötöttek, és ettől kezdve együtt gyűjtötték a népdalokat. Közös kiadványuk 1906-ban jelent meg Magyar népdalok címmel.
Az 1863-ban született Emma asszony és Kodály közötti kapcsolat előbb barátivá majd lassacskán szerelemmé vált. 1910-ben hivatalosan felbontották az első házasságot, így Kodály még ebben az évben feleségül vehette az elvált asszonyt. Ettől kezdve az asszony – felismerve Kodály rendkívüli tehetségét – arra törekedett, hogy közreműködésével segítse férje munkáját. Odaadó segítőtársa lett élete végéig. Ismert, hogy a házaspár egész életében magázódott egymással, de mély szeretet, tökéletes megértés uralkodott otthonukban. A vidám természetű asszony jól kiegészítette Kodály komoly, zárkózott egyéniségét.
Kodály 1905-től – több megszakítással – 1925-ig sűrűn, rendszeresen gyűjtött népdalokat, később szórványosabban, de legutoljára még 1950-ben is. Bartókkal közös törekvéseik a modern zene népszerűsítésére és a népdalgyűjtésre rendre elakadtak a közönség közönyén és a hivatalos körök ellenállásán. Az 1918-as forradalom idején a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki, 1919-ben részt vett a zenei direktórium munkájában, ezért később kinevezését érvénytelenítették, és hét évig nem taníthatott.
A pedagógusi tétlenségre kényszerített Kodály felkereste Vass József kultuszminisztert, aki kivizsgáltatta a zeneszerző ügyét, s mintegy igazságot szolgáltatva visszahelyezte állásába, és még népdalgyűjtéseihez is segítséget nyújtott Elszigeteltségéből a Psalmus Hungaricus sikere emelte ki 1923-ban, 1926-ban Háry János című daljátéka is világsikert aratott, 1932-ben mutatták be a Székelyfonót, operai méretű népballadáját.
„ha majd a népkultúráról köztudomásúvá válik, hogy nemcsak őse az egész magyar kultúrának, hanem annak ma is élő szerves része, amelynek megismerése nélkül magyar műveltségünk hiányos.” (Kodály Zoltán: A zene mindenkié)
1929 és 1930 a nemzetközi ismertség tekintetében elsöprő sikert hozott számára. „Európa nem arra kíváncsi, hogy hogyan utánozzuk őket, hanem arra, hogy mit adunk magunkból.” Ebben szerepe volt Arturo Toscanininek is, aki New Yorkban több Kodály-művet is vezényelt, de jelentős esemény volt a Psalmus Hungaricus Los Angeles-i és genfi, illetve a Marosszéki táncok New York-i, drezdai, londoni, cincinnati, chicagói előadása. Sorra születtek művei: a Marosszéki táncok (1927-1930), a Galántai táncok (1933), a Budavári Te Deum (1936), a Fölszállott a páva (1939), a Concerto (1940). Kodály rokonszenvezett a népi írók mozgalmával, tiltakozott a faji megkülönböztetésen alapuló törvények ellen.
1942-ben, hatvanadik születésnapján a kormánytól is kapott kitüntetést, egy évvel később az MTA levelező tagja lett. A II. világháború alatt mentette az üldözötteket, majd neki is bujkálnia kellett, de közben befejezte Missa brevisét – ez lett a főváros II. világháború utáni első zenei bemutatója. A Zeneakadémia igazgatótanácsának elnöke, 1946 és 1949 között az MTA elnöke volt. 1951-ben mutatták be a Kállai kettőst a Magyar Állami Népi Együttes előadásában, ekkortól jelentek meg a Magyar Népzene Tára kötetei, és a zeneoktatásban is érvényesültek Kodály elképzelései. Megzenésített több verset, így Gazdag Erzsi és Weöres Sándor műveit is.
„Ami előttem volt”
1958. november 22-én, 95 évesen hunyt el az az asszony, akinek „szeméből végtelen jóság és szeretet áradt.” (Kodály búcsúszavai feleségéről.) A Farkasréti temetőben nyugszik. Emma asszony férje kiszolgálása mellett önálló népdalgyűjtő munkát is végzett, a Magyar népzene 34. és 35. száma az ő feldolgozása. Bartók, Dohnányi és Kodály is feldolgozta néhány témáját. Balladák, népdalok szövegét fordította németre. Habár zeneszerzőként, népdalgyűjtőként és műfordítóként is jeleskedett sikeres munkáival, jelentősége és „életműve” Kodály Zoltán segítése. Első felségének halála után, 1959-ben vette feleségül Péczely Saroltát, aki ekkor a Zeneművészeti Főiskola másodéves növendéke volt; Kodály öt éves kora óta ismerte.
„Visszanézni megtett útra, akár hegyek közt, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt” – írta Kodály, összegyűjtött írásainak, a Visszatekintésnek előszavában. Emma asszony halála után Péczely Sarolta az ő szellemében folytatta Kodály dokumentumainak és hanganyagainak rendszerezését. Az így létrejött gyűjtemény vetette meg az alapját az immár tudományos elvek szerint működő Kodály Archívumnak, és az utóbb hozzá csatlakozó, a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet segítségével életre hívott Kodály Emlékmúzeumnak. Házuk soha nem volt üres. Palló Imre, Basilides Mária, Set Svanholm, Ferencsik János, Török Erzsi próbált itt, az ifjú Vásáry Tamás és a csodagyermek Perényi Miklós is játszhatott itt Kodály-műveket Kodálynak.
Háromszor kapta meg a Kossuth-díjat (1948, 1952, 1957), számos egyetem avatta díszdoktorává, és 1965-ben megkapta a Herder-díjat is. Kodály nem volt forradalmi újító, inkább megőrző-összegező művész. Kórusművei a vokális zenének csak Palestrinához hasonlítható csúcspontját képviselik, zeneszerzői munkásságának egyik legkiemelkedőbb darabja a Psalmus Hungaricus és a Te Deum. Kialakította a magyar prozódia elméletét és gyakorlatát, korszakalkotó munkát végzett a magyar népzene gyűjtésében. Jelentős volt munkássága a néprajz, zenetörténet, zeneesztétika, zenekritika, irodalomtörténet, a nyelvészet és nyelvművelés területén is. Meggyőződése volt, hogy csak az emberi hang, a közös ének lehet a széles körű zenekultúra alapja.
Felismerte az ifjúság zenei nevelésének fontosságát, és egész életén át ezért harcolt, ideértve az iskolai énekoktatást, a zenei írás-olvasás (szolfézs) meghatározó szerepét a tantervben, valamint a kóruskultúra hazai elemekre építő ápolását. A Kodály-módszer ma már világszerte ismert és követett példa a zenepedagógiában.
