„Csak az tudja igazán értékelni az élet szépségét, és csak az tud jóízűt nevetni, aki valaha sokat sírt.” 20 éve halt meg Oriana Fallaci, a 20. század egyik legismertebb és legvitatottabb újságírója, aki háborús tudósítóként, íróként és kérlelhetetlen kérdezőként is maradandót alkotott.
A firenzei ellenállótól a világhírű riporterig
Oriana Fallaci 1929. június 29-én született Firenzében. Már fiatalon bekapcsolódott az olasz ellenállásba, a háború után pedig rövid ideig orvosi tanulmányokat folytatott. Végül az újságírást választotta, és hamarosan a világ legkülönbözőbb pontjairól tudósított: királyi esküvőkről, forradalmakról, politikai konfliktusokról és háborúkról egyaránt.
Nevét mindenekelőtt interjúi tették világszerte ismertté. Politikust, államfőt, művészt és terroristát is kérdezett, méghozzá olyan közvetlenséggel és provokatív stílusban, amelyből ritkán lehetett kitérni. Negyven emlékezetes beszélgetését az Interjú a történelemmel című kötetben gyűjtötte össze.
Fallaci nem egyszer átszerkesztette beszélgetései anyagát, a kérdések sorrendjét is megváltoztatta, amit interjúalanyai közül többen kifogásoltak. Ő azonban határozottan védte módszerét: „Író vagyok. Számomra a legfontosabb, hogy jól írjam meg a dolgokat, helyesen építsem fel a szöveget. Bíró vagyok, aki ítél.”
A háború testközelből
Fallaci három évtizeden át járta a világ konfliktuszónáit. Tudósított többek között Pakisztánból, Libanonból, Dél-Amerikából és Vietnamból, Mexikóban pedig egy alkalommal puskagolyó sebesítette meg.
A vietnami háború különösen mély nyomot hagyott benne. „Kíváncsi voltam a háborúra. Mély undorom lett tőle” – írta később. Tapasztalatai arra késztették, hogy a háborút ne pusztán politikai eseményként, hanem az emberi természet egyik legsötétebb megnyilvánulásaként lássa.
Az amerikai űrkutatásról és az űrhajósokról is írt Ha meghal a Nap című könyvében, miközben szépirodalmi műveiben is gyakran az egyén szabadságának kérdéseit vizsgálta.
A nőkről – és a nő szabadságáról
Fallaci számára a női egyenjogúság nem különálló társadalmi kérdés, hanem az emberi szabadság egyik alapvető próbája volt. A haszontalan nem című riportkötetében az ázsiai nők helyzetét mutatta be Pakisztántól Indián át Kínáig és Japánig.
Megfigyeléseit egyetlen mondatban így foglalta össze: „A férfiak alapvető problémái gazdasági, társadalmi kérdésekből erednek, a nők fő gondjai elsősorban abból származnak, hogy nők.”
A nő önmagához való jogát állította középpontba Levél egy meg nem született gyermekhez című művében is, amelyben az anyaság, az abortusz és a személyes szabadság kérdéseivel szembesítette olvasóit. Már 1962-ben a modern, önálló nő konfliktusait írta meg Pénelopé a háborúban című regényében.
Egy nő, aki mindig kimondta, amit gondolt
Fallaci magánéletét igyekezett távol tartani a nyilvánosságtól. A házasságról meglehetősen sarkosan vélekedett, és a hagyományos női szerepekkel sem kívánt azonosulni. Életének egyik fontos kapcsolata Alekosz Panagulisz görög ellenállóhoz fűzte, akinek emlékét Egy férfi című könyvében örökítette meg.
Pályája utolsó szakaszában egyre élesebben bírálta az iszlámot, Európa politikai és társadalmi folyamatait, valamint a katolikus egyházat. A harag és a büszkeség című, 2001-ben megjelent írásaival komoly vitákat váltott ki. Kritikusai vallásellenességgel és rasszista hangvétellel vádolták, miközben hívei szerint éppen az volt az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy akkor is kimondta véleményét, amikor azzal sokakat felháborított.
Oriana Fallaci több mint egy évtizeden át küzdött a rákkal. 2006. szeptember 15-én, szülővárosában, Firenzében halt meg, 77 éves korában.
Újságíróként nem egyszerűen kérdezett: vallatta a történelem szereplőit. Éppen ezért interjúi és könyvei ma is egyszerre hatnak lenyűgözőnek, merésznek és vitathatónak.
