Megszámlálhatatlan legenda övezi Petőfi Sándor halálát, a barguzini história óta pedig erős kételkedéssel fogadjuk a „megtaláltuk Petőfit” típusú közleményeket. Szűcs Gábor irodalomtörténész, az ELTE fiatal kutatója Petőfi halálának körülményeiről és helyszínéről írt könyvet. – Interjú
Petőfi Sándort utoljára 1849. július 31-én látták Fehéregyházánál, a segesvárinak mondott ütközetnél, de 162 év eltelte után sem tudni, pontosan hol. Egy fiatal irodalomtörténész azonban nem fogadta el pontatlanságokat; a válaszokat keresett a felmerülő kérdésekre, most, a hosszas kutatási időszak után Szűcs Gábor úgy látja, igen, lehet, hogy 162 év után sikerül pontosan megtalálni a valódi sírhelyet. A kutatás összegzése Petőfi halála – Fehéregyháza, 1849. július 31. címmel a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg.
De Szűcs Gábor nem csak Petőfi sírhelyét kívánja megtalálni, a vele való beszélgetés során kiderült, hogy a pályájának kezdetén álló kutató vágya, hogy az irodalom és annak szereplői megtalálják méltó helyüket a mindennapokban.
Érdekfeszítő, de hosszú időt igénybe vevő munka eredménye a Petőfi halála c. kötet.
Először is áttekintettem Dienes András forrásjegyzékét, hogy tisztán láthassam, Dienes mely dokumentumoknak a birtokában, illetve ismeretében alkotta meg nagy művét, a „Petőfi a szabadságharcban” című biográfiáját. Tudnom kellett, milyen anyagot ismerhetett, és melyek azok az információk, amelyek csupán munkássága után láttak napvilágot, vagy váltak egyértelműen bizonyossá. Ezt követően hívtam segítségül a szakirodalmat, vagyis hogy Dienest követően ki mit állított Petőfi utolsó napjáról. Majd eztán következett a hosszas kutatómunka a különböző könyvtárakban, levéltárakban, múzeumokban és intézetekben, a korabeli jelentések, folyóiratok áttekintése, a kézirattárakban őrzött naplók és visszaemlékezések tüzetes vizsgálata.
Hogy jutott el az eddig ismeretlen sírhely lelőhelyéhez?
A tanulmány sok új vagy eddig nem kellőképp hangsúlyozott információt tár a nagyközönség elé. Az egyik az, hogy a csatában két Petőfi volt. Ez jelentős mértékben megzavarhatta a szemtanúkat, s némi magyarázattal szolgál arra, hogyan is lehetett Petőfi egyszerre két, egymástól távolra eső helyen is.
A másik azon dokumentumok részleteinek ismertetése, melyek szerint a döntő ütközet nem délután 5 órakor kezdődött, ahogy ezt hitték, hanem két órával korábban, s az is világossá vált, hogy zápor sújtotta a területet. Korán beborult, sötét felhők takarták az eget, s a völgyben hamarabb lehetett észlelni a napnyugtát. Nem voltak megfelelőek a látási viszonyok. Ennek jelentősége a tanúvallomások kétséges pontjainak tisztázásában van, nem is beszélve arról, hogy az időjárás milyen mértékben befolyásolta a menekülést.
A harmadik a Dienes kutatásai óta evidenciaként kezelt Ispánkút-elmélet cáfolata, Heydte ezredes és Lengyel József „szemtanú” hitelességének markáns megkérdőjelezése.
A negyedik jelentős újdonság pedig az eddig mellőzött vagy elfeledett Kurka Mihály honvédhuszár vallomása, és Petőfi Sándor halála helyszínének eddigi leghitelesebb megállapítása. Tehát nem sírhelyet, hanem halálhelyet állapítottam meg. A legvalószínűbb sírhelynek én is a Csonta-kerti tömegsírt tartom, akárcsak Dienes.
A fiatalok egy töredéke érdeklődik a különféle kutatások iránt, viszont a történelem, a múlt iránti érdeklődés nem a legelterjedtebb hobbi.
Az érdeklődés, a kíváncsiság nemcsak a fiatalokra, hanem minden emberre jellemző. Az embereket az érdekli, amit érdekesen tálalnak élé. Úgy vélem, ha nem azzal terhelnénk őket, hogy a János vitéz páros rímű felező tizenkettes formában íródott, hanem felkeltenék az érdeklődésüket, például azzal, hogy nap mint nap megfordulnak ott, ahol Petőfi ezt a verset papírra vetette, nevezetesen az Astoria területén, vagy arról beszélnének, milyen különös dolog történhetett Koltón, amelynek eredménye végül is a Szeptember végén című remekmű lett, akkor másképpen viszonyulnának az irodalomhoz, a történelemhez és végső soron az ünnepi előadásokhoz is.
Szinte mindenkit foglalkoztat a szavak eredete és a nyelvrokonság kérdése, ám a többség nem szeretne elmerülni a nyelvészetben. Sokakat érdekel, ha előkerül egy kuriózum, ha például végre nyomtatásban is megjelenik József Attila szabad ötleteinek jegyzéke, de a tankönyvi anyag már nem annyira izgalmas számukra. Ez egyrészt természetes, hiszen attól még, hogy engem érdekel a világegyetem működése, még nem leszek sem kvantumfizikus, sem filozófus. Irodalmárok és történészek most is vannak, a jövőben is lesznek. A kérdés az, lesz-e elég érdeklődő, aki majd elolvassa, urambocsá’, megveszi az általuk írt könyveket.
Milyennek látja Petőfit, a költőt, és Petőfit, a katonát?
Márai után szabadon, feltűnnek a magyar égen új csillagok, de mind Petőfi körül keringenek. Petőfi a természet nyelvén szólt, amellyel nem lehet versenyezni. Nem véletlen mondta magáról, hogy ő a természet vadvirága. Tövises vadvirág. Töviseit katonaként is hasznosította, ám leginkább botorságnak, alaptalan bátorságnak nevezhetőek tettei. Ugyan kiképzett katona volt, de tapasztalatlan. Bem mindig féltette, testalkata alkalmatlan volt komolyabb feladatok elvégzésére, vízaknai felelőtlen viselkedése is, ami majdnem életébe került, a stratégiai kérdésekben való járatlanságára vezethető vissza. Nem véletlen, hogy a későbbiekben csupán adminisztratív jellegű feladatokat bízott rá tisztelt hadvezére, fordítást, futárszolgálatot, bizalmas feladatokat. Petőfi Bem akarata ellenére volt jelen a fehéregyházi ütközetben, s ez végzetessé vált számára. Hermann Wendel német újságíró később valami olyasmit írt róla, hogy Petőfi a demokratikus egyenlőségnek és a republikánus szabadságnak halhatatlan Türtaiosza volt.
Petőfi gyenge fizikumú, katonának nem való férfi volt, mit keresett ő egyáltalán a harc mezején? Önmagát, a hazaszeretet, a becsületet?
A költő a kezdetektől fogva a harcra biztatott. Vahot Imre, a Nemzetőr szerkesztője írt egy nyílt levelet, amelyben kifogásolja, hogy Petőfi miért pennáját forgatja a kardja helyett. Tessék, itt az alkalom, menjen a harcok sűrűjébe! Ezt 1848. szeptember 10-én publikálta. A harcok ténylegesen akkor kezdődtek meg, amikor Jellačić csapata átlépte a Drávát. Vagyis szeptember 11-én. Vahot nem volt tisztességes, vagy legalábbis türelmetlen volt, amikor számon kérte Petőfit.
Petőfi azt gondolta, Bem nem veszíthet. Mindenképp ott akart volna lenni a sorsdöntő ütközeteknél. Ilyen volt a habitusa. Ott is volt. Csak onnan soha többé nem tért vissza.
Mi a véleménye a barguzini ügyhöz is hasonló média által felkapott, ám a tudomány által könnyen megcáfolt Petőfi-kutatásokról?
Egyetlen előnyük az efféle szenzációknak az, hogy mindig, újra és újra Petőfire irányítják a figyelmet, illetve még annyi, hogy a kutatók is újra rendszerezik és kiegészítik forrásaikat. Bár állítanának néha más költőket is reflektorfénybe! A gond az, hogy ezek elbizonytalanítják a laikusokat. Mindig azt gondolják, hogy na most aztán kiderült az igazság. Aztán, ha az derül ki, hogy mégsem, nem folytatódik minden úgy, mint annak előtte. Mert az a bizonyos bogár ott marad a fülben. Valahol egyszer úgy fogalmaztam, hogy lehetetlen elzárni egy megnyitott csapból kicsurranó legendaforrás útját.
Önmagában a tény is megdöbbentő: sok minden, amit eddig gondoltunk Petőfi haláláról, annak körülményeiről téves az Ön által felvázolt és igazolt adatok alapján.
Amiképp téves a „Nemzeti dal” és a Nemzeti Múzeum lépcsőinek kapcsolata, az elképzelt idill Petőfi és Szendrey Júlia nászútján vagy épp a Petőfi-ábrázolások zöme. Nem is beszélve Petőfi megállapított születési dátumáról. Ezért a mondatért még sokat fogok kapni.
Más a gondolkodása az új eredményeket közlő generációnak, vagy csak az újonnan feltárt forrásoknak köszönhetően értékel másképp?
Úgy vélem, másképp gondolkodók mindig lesznek. Ahogy lesznek olyanok is, akik mereven ragaszkodnak a korábban felállított hipotézisekhez. Nyilván különböző korokban különbözőképpen gondolkodunk, mert más hatások érnek minket, más szellemben nevelkedünk, más értékrenddel és más véleménnyel a világról. Ugyanakkor mind a bécsi, mind a moszkvai levéltárak réges-rég látogathatók. Az eltérések mindig abból adódnak, hogy mindenki mást állít középpontba. Márpedig a centripetális erő nagy úr. Épp ezért különböző megközelítések különböző eredményekhez vezetnek. Egyértelmű igazságot csak az ásatások hozhatnak. De még azok sem biztosan.
A könyvben 1,5 millió forintot említ szükségesnek ahhoz, hogy Petőfi sírjának pontos helyét felleljék.
Ez két évvel ezelőtti összeg, ráadásul a felméréshez szükséges műszerek, a magnetométerek és földradarok nem mutatnak sírokat vagy csontokat, csupán üregeket, vagyis megállapíthatóvá teszik, hogy a földet bolygatták-e vagy sem, s ez a háborgatás milyen mélyen van, tehát kb. milyen régen történt. Azt, hogy egy üreg gázt, folyadékot vagy éppen csontokat tartalmaz, csak a szelvényezés, ásatás képes megállapítani. Úgy tűnik, egy magánszemély által rendelkezésünkre áll az összeg, kérdés, megvalósul az expedíció, vagy pedig újra elszalasztjuk a lehetőséget, immár talán örökre.
A könyvben is szerepel a kérdés: miért kell megtalálnunk Petőfi sírját?
Petőfi a harc mezején akart elesni, ám azt is világossá tette az útókor számára, hogy ott szedjük össze elszórt csontjait. Kívánsága az volt, hogy a sír az Alföldön domborodjék fölötte. Ezt az óhaját próbáljuk teljesíteni.
„Nem ért engem a világ!” – írja Petőfi Sándor, 1846-os, azonos című versében, melyben a szerelem és a honszeretet összebékíthetetlensége felett kesereg. Megérti a világ?
A Petőfi Irodalmi Múzeum szeptember végén megnyitott új Petőfi-kiállításának a címe szintén egy Petőfi-versből való idézet: „Ki vagyok én? Nem mondom meg”. Ezt pedig úgy folytatja a költő, hogy ha megmondaná, ráismernének, annak pedig súlyos következménye lenne: legalábbis felkötnék. Petőfi ember és polgár volt, szerelméért föláldozta volna életét, a szabadságért pedig szerelmét.
A megértés viszonylagos. A megértésre tehát törekedni kell, abszolút megértés nincs a művészetben. És az életben sem. Ezt nehéz elfogadni, ezért találta ki az emberiség a definíciókat. Mert azok azt a látszatot keltik, mintha megértenénk valamit.
Nem kívánja elhagyni még Petőfit, viszont már nem csak a halálának körülményei foglalkoztatják.
Sok tervem van. Ezek egyike az, hogy a Petőfivel foglalkozó helytörténészekkel közösen összeállítsunk egy antológiát, amelyben mindenki a maga „régiójával” kapcsolatos Petőfi-legendákról írna. Természetesen fontos lenne a tudományosság igénye, a források feltüntetése, a legendákhoz írott kísérőtanulmányok, amelyek tájékoztatják az olvasót, hogy miért csak legenda az adott legenda, és nem több annál, mi az, ami ismert tény, és mi az, ami már meghaladja az ismereteket, netán egyértelműen ellent mond azoknak. Legendákra szükség van. De tudni kell azokról, hogy legendák. Itt kezdődik a történelem.
KM
