„Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek? / És ha szerelem ez, minő, miféle? / Ha jó, miért olyan halálos éle? / Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?” Idén 640 éve halt meg és 710 éve született Francesco Petrarca olasz költő, esszéista, filológus, a humanizmus egyik legjelentősebb alakja, akit a „szerelem nagy költőjének” és a szonettek atyjának is neveznek.
Balassi Bálinttól Ady Endréig évszázadokon át a magyar irodalomra is nagy hatást gyakorolt. Művei népszerűek, keresettek, ma is a világ egyik legnagyobb humanistájának tartjuk. Petrarca már több évszázaddal ezelőtt foglalkozott napjaink sokat vitatott témáival: a kommunikáció képtelenségével, a magánnyal, a szó hatalmával, a képzelet erejével, az interpretáció fontosságával és egyebek mellett az írni, olvasni tudás szükségességével.
PETRARCA: CCIX. AZ ÉDES DOMBOKON ÉN OTT MARADTAM
Az édes dombokon én ott maradtam,
nem hagytam el testi távozásban,
előttem lengnek; s egyre nyomja vállam
a drága súly, amely Ámor miatt van.
Csodálkozom magamon önmagamban,
hogy nem dobtam el a távolodásban
szép jármomat, bár levetni kívántam,
tart, mennél óbban, annál szorosabban.
És mint a szarvas, nyíltól sebesülten,
a mérgezett vesszővel az oldalában
fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben,
én is balról nyílvesszővel találtan
emésztődöm – habár részben gyönyörben -,
kíntól hullok, s lankadok a futásban.
(Fordította: Weöres Sándor)
Francesco Petrarca hatszáznegyven éve, 1374. július 18-án halt meg és hétszáztíz éve, 1304. július 20-án született Arezzóban (apai nevén Petracco) olasz humanista, költőóriás, esszéista, filológus, a humanizmus egyik legjelentősebb alakja. Apja firenzei jegyző volt, a fehér guelfek híve, akit 1302-ben és 1304-ben egymás után két határozattal is száműztek a városból. Feleségét, Eletta Canigianit már jó előre elküldte Arezzóba, s ott szülte meg fiukat, Francescót. A család nem sokkal később Pisába költözött (a kis Francescót itt mutatták be Danténak), majd az akkori pápai székváros, Avignon közelében telepedett le. Petrarca ifjúsága itt telt el, majd – kedve ellenére – a családi hagyományokat követve jogot kellett hallgatnia Montpellier, 1323-tól pedig Bologna egyetemén. A jogi tanulmányok mellett (vagy inkább helyett) Petrarca bolognai évei alatt leginkább Vergilius és Cicero műveit tanulmányozta, s vált egyre inkább a költészet és a filológia „szerelmesévé”. 1326-ban apja meghalt, s Petrarca visszatért Avignonba, ahol, más lehetősége nem lévén, öccsével együtt papi pályára lépett, s hamarosan Giovanni Colonna bíboros szolgálatába állt.
Szerelem egy életen át
Egy románc, mely soha nem teljesedhetett be, egy (képzelt?) érzelem, mely Petrarcát egész életében inspirálta. 1327. április 6-a, az avignoni nagypéntek fordulópontja életének: Szent Klára templomában megpillantotta az akkor 14 éves Laurát és egy életre szóló szerelemre lobbant. A lány, szerelmes verseinek ihletője és legfőbb múzsája, Hugues de Sade felesége. (Laura egyébként 11 gyermeket szült férjének, s valószínűleg vér szerinti ősanyja De Sade márkinak, akiről a szadizmust elnevezték.) Laura, noha a költő még a kezét sem érintette meg soha, a szerelmi költészet egyik leghíresebb nőalakja lett, az elérhetetlen, a soha be nem teljesülő, a reménytelen szerelem képviselője. Olasz nyelvű Daloskönyve központjában is ez az elérhetetlen lány áll, olyannyira, hogy a kötet a Laura halála előtti és utáni versekre tagolódik. Az újkori líra történetében Laura az első hús-vér nő, s nem a lovagi költészet elvont, idealisztikus hölgye.
1330-ban öröksége erősen megcsappant, ezért Petrarca a papi pályát választotta, ami által számos javadalomra tett szert, és lehetővé tette, hogy bár fényűzés nélkül, de kényelmesen éljen; noha soha nem élt a pasztorális jogosítványokkal. A harmincas évek kezdetétől Petrarca a Colonna család támogatásával európai utazásokat tett, melyekre megismerésvágya és belső nyugtalansága egyaránt sarkallta. Hosszabb időt töltött francia és német földön, s 1336 áprilisában öccsével együtt megmászta az Avignon környéki Mont Ventoux-t, melynek csúcsára érve a természet szépsége iránt érzett elragadtatás helyett Szent Ágoston Vallomásait olvasgatta. Szerelmét nem feledve 1336 tavaszán az épp Avignonban élő Simone Martini festőtől Petrarca megrendelte Laura arcképét, minden bizonnyal egy miniatúrát.
1337-ben rövid római kitérő után, megelégelve az állandó utazgatásokat Vaucluse-be vonult vissza, de nem egyedül. Bár papi rend tagja volt, korántsem élt cölibátusban, számtalan szeretőjéről szívesen tesz említést az irodalom történet is. Egyiküktől született két gyermeke, egy fiú és egy lány, akik vaucluse-i magányát enyhítették. (Gyermekei anyját nem vette magához.)
1341 áprilisában érte a legnagyobb megtiszteltetés: a római Capitoliumon szimbolikus gesztussal költőfejedelemmé koronázták. Laurát és az iránta érzett szerelmet nem feledte, nem is kívánta feledni, ám folyamatosan felmerültek benne az erkölcsi aggályok, melyekről a Szent Ágoston Vallomásai ihlette szöveg, a Secretum számol be. Itt saját magát tekinti szentnek, aki szenved a „rossztól”: „Két lánccal láncoltál meg; és mint a fösvény, nem szabadítasz meg e láncoktól, mivel ezek aranyból vannak.” A két aranyból való, gúzsba kötő lánc a Laura iránti szerelem és a babérkoszorú, vagyis a dicsőség szeretete.
Ebben az időszakban jutott el Nápolyba is a pápa követeként, majd 1347-ben ismét Rómába, a régi barát, Cola di Rienzo vezette forradalom hírére. Nem sokkal később, látva Cola kormányzásának zsarnoki jellegét, elpártolt tőle, s Pármába utazott, itt érte barátja, Szókratész levele, melyből megtudta, hogy 1348 júniusában Laura elhunyt. Ezt követően újabb vándorútra indult, útközben Róma felé Firenzében először találkozott Boccaccióval, akivel igen jó barátságba került. Rövidebb-hosszabb ferrarai, padovai, veronai, padovai tartózkodás után ismét Avignonba ment, ahol felajánlották neki a pápai titkárságot, amit azonban visszautasított.
1353-ban végleg visszatért Itáliába, s Milánóban a Viscontiak szolgálatába állt. Innen a pestis űzte el, melynek fia is áldozatul esett. Mikor Boccaccio lelki élete egyre zaklatottabbá vált; vallással kapcsolatos aggályai felerősödtek és egy szerzetes hatására majdnem elégette a Dekameront, csak Petrarca közbenjárása és rábeszélése mentette meg a művet, valamint az író könyvtárát is, amelyet el akart adni.
1362-től hat évig Velencében élt. E városnak adta könyveit is, legyen belőlük nyilvános könyvtár, ám a könyvek szétszóródtak szerte a világban. 1368-ban rövid ideig Padova volt az otthona, majd 1369-től haláláig a Padova melletti Arquá (ma Arquá Petrarca) falucskában élt. Lánya és két unokája viselte itt gondját, s a költő Homéroszt fordítgatott, Boccaccio-novellákat olvasgatott, hosszas levelezésbe is bonyolódott az íróval, akinek olykor pénzt is küldött. A hetvenedik születésnapja előtt egy vagy két nappal, 1374. július 18-án, más források szerint 19-én érte a halál íróasztalánál, fejét egy Vergilius-kötetre hajtva. Végrendeletében veje mellett Boccaccióra hagyott jelentősebb összeget, hogy az író bundát vegyen rajta.
Igen gazdag életművéből is kiemelkedő az olasz nyelven írt, 367 verset, jobbára szonettet tartalmazó lírai naplója, a Daloskönyv, melynek középpontjában a Laura iránt érzett szerelem áll. Újszerűsége a középkori lovagi költészethez képest a világi szerelem, a szenvedély, a vívódás ábrázolása, a költő kitárulkozása. A szerelmes versek mellett a könyvben helyet kapott két hazafias tárgyú canzone (Itáliám, Nemes szellem), s három, az avignoni pápák ellen írt szonett is. Latin nyelvű munkásságából legfontosabbak levelei, valamint az Africa című nagyeposza.
születésének 700. évfordulóján Petrarca-emlékév kezdődött, melynek keretében Olaszországban kiállításokat rendeznek, tudományos konferenciákat tartanak, s megjelentetik egy kéziratának reprodukcióját is.
