„Az ember nem az, aki az utolsó vele folytatott beszélgetésed alatt volt, hanem az, aki az egész kapcsolatotok alatt volt.” Rainer Maria Rilke, a 20. századi líra egyik legnagyobb költője 140 éve született.
RAINER MARIA RILKE: SZERELMES DAL
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Rainer Maria Rilke Prágában jött a világra 1875. december 4-én. Apja vasúti tisztviselő, anyja régi nagypolgári család sarja volt, aki mindvégig elégedetlenkedett rangon alulinak érzett házassága miatt. Két gyermekük született, a nagyobbik lány korán meghalt, az anya – kárpótlásul elvesztett kislányáért – Rilkét lányruhában járatta, és lányként is kezelte.
1884-ben a szülők különváltak, ettől kezdve a kisfiú neveltetését apja irányította, aki katonatiszti pályára szánta. A piarista elemi után a Sankt Pölten-i alsó reáliskola, majd Mährisch-Weisskirchen katonai főreáliskolája következett, ám a túlérzékeny ifjú még az érettségi előtt búcsút intett az intézménynek. Megpróbálkozott még a linzi kereskedelmi akadémiával, de innen is elszökött, végül magánúton érettségizett le egy prágai gimnáziumban 1895-ben.
1894-ben már megjelent egy verseskötete, 1895-ben beiratkozott a prágai Károly Egyetemre, német irodalmat, művészettörténetet és jogot hallgatott, egy év múlva Münchenbe ment. 22 évesen itt ismerkedett meg 1897-ben a a végzetes asszonnyal, Lou Andreas-Saloméval, egy német tudós feleségével, aki hamarosan a szeretője és szellemi társa lett. A 14 évvel volt idősebb asszony akit egyszer, ha átmenetileg is, ágyába fogadott, az attól kezdve jobban értette saját magát: Lou hatékonyan segített minden igazi írót, költőt, filozófust, hogy saját legjobb útját megtalálja. Rilke neki írta firenzei naplóját, amelyben először foglalta össze esztétikai nézeteit, s ő vitte el 1899-ben és 1900-ban Oroszországba, ahol többek között Tolsztojt is meglátogatták. Orosz tudását is vele tökéletesítette. Ekkor kezdte írni első jelentős kötetének, Az áhítat könyvének darabjait, amely egy orosz szerzetes imáit tartalmazza.
1900-ban a Bréma melletti Worpswede művészkolóniájához csatlakozott, ahol megismerkedett Clara Westhoff szobrásznővel, Rodin egykori tanítványával. 1901-ben összeházasodtak, kislányuk született, de hamarosan elváltak.
1902-ben egy német kiadótól megbízást kapott, hogy könyvet írjon Rodinről, ekkor Párizsba költözött. Azóta sem írtak jobb művészi arcképet a nagy szobrászról. Tizenkét évig élt a francia fővárosban , de közben számos országban megfordult: Rómába, Capri szigetére, Svédországba, Spanyolországba, Tunéziába és Egyiptomba utazott. 1905 és 1906 között Rodin személyi titkára volt, tőle tanulta meg a szüntelen munkálkodás művészi erkölcsét, a részletek aprólékos kidolgozását, a dolgok lényegének megragadását.
A párizsi években új lírai formát fejlesztett ki, az úgynevezett Dinggedichtet, a „dologi verset”, amelyben a fizikai tárgyak lényegét próbálja képszerűen megragadni. Ekkor írta egyik legismertebb versét, az Archaikus Apolló-torzót, amely az 1907-es Új versek kötetében jelent meg. Párizsban fejezte be egyetlen, önéletrajzi ihletésű regényét, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseit, a modern regény egyik korai remekét.
A túlfeszített munka, az állandó szellemi készenlét miatt az 1910-es évek elején mély depresszióba zuhant, egy ideig képtelen volt írni. A gyógyulás első jeleként 1912-ben megszületett a Duinói elégiák első két verse, közreadásukkal azonban várt, mert egy új ciklus darabjainak ígérkeztek.
RAINER MARIA RILKE: A NAP LENYUGSZIK
A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.
Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.
(Fodor András fordítása)
Az első világháború kitörése Münchenben érte, a katonai szolgálatot ő sem kerülhette el. 1915-ben Bécsben érte a behívó parancs, de már 1916 júniusában leszerelték. Visszatért Münchenbe. 1918 novemberében lelkesen üdvözölte a forradalmat, a későbbi Bajor Tanácsköztársaság vezetői gyakran az ő lakásán tanácskoztak. Emiatt később őt is kihallgatták, és kiutasították Bajorországból. 1919 júniusában Svájcba utazott előadó körútra, és néhány rövidebb párizsi és velencei utat leszámítva itt élt haláláig. Ekkor már világszerte ismertek, Budapesten a Zeneakadémián tartott előadást.
1922-ben Muzotban fejezte be a Duinói elégiákat, s megírta az Elégiákhoz hangulatilag és témában is kapcsolódó, 55 darabból álló Szonettek Orpheuszhoz című sorozatot. Muzot-i visszavonultsága idején is tartotta a kapcsolatot barátaival, csodálatosan megírt leveleiben érintkezett velük. A főként osztrák költőként ismert prágai születésű, változó állampolgárságú, örök-hontalan Rilke életművében lényegesen nagyobb részt tesznek ki a prózai írások.
„A költők magasztalják a szerelmet; s valami oka mégiscsak van, hogy ekkora a hatalma. A Napnak egy sugara az, amely megdicsőít, mondják egyesek; mámorító méreg, mondják mások. S valóban, hatásai hasonlóak a kéjgázhoz, melyet az orvos súlyos műtét előtt lélegeztet be a reszkető beteggel, s a szenvedő elfeledi sajgó fájdalmát.”
1925 elején ismét Párizsba utazott, költőkirálynak kijáró tisztelettel fogadták hívei, de a látogatás túlságosan próbára tette megrendült egészségét. Valósággal megszökött, visszatért Svájcba, ahol hamarosan diagnosztizálták nála a szörnyű kórt, a fehérvérűség egyik ritka fajtáját. A betegség már annyira előrehaladott stádiumban volt, hogy az orvosok nem tudtak segíteni rajta. 1926. december 29-én halt meg egy valmont-i szanatóriumban.
