„Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek, / Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek, / Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek / S mégis idegen pokol lángján sűlnek.” Ezen a héten a 106 éve elhunyt Ady Endre megrázó erejű költeményét ajánljuk.
1918-ra Ady már „vátesze volt népének”, aki verseiben is egyre közvetlenebb, egyre realisztikusabb hangon fejezte ki a magyarság nagy sorskérdéseit. Költői zsenialitása óriási hatással volt kortársaira. Tábora szakadatlanul növekedett. Komoly tudósok, tanárok, írók és művészek is elismerték kivételes tehetségét és váltak Ady-rajongóvá. Híres írók és művészek árasztották el szeretetükkel.
Bár a Léda-szerelem után Boncza Berta (Csinszka) mellett valamelyest érzelmi és anyagi biztonságban tudhatta magát a háború borzalmait különösen érző költő, mégis lidércnyomásként nehezedett rá a pusztító háború: „Iszonyú dolgok mostan történűlnek, / Népek népekkel egymás ellen gyűlnek, / Bűnösök és jók egyként keserűlnek / S ember hitei kivált meggyöngűlnek.”
Ahogy Schöpflin Aladár írja: „Nem egyéni bánat az Ady háborús bánata. Ellenkezőleg, az emberiség és magyarás nagy szemvedése mintha háttérbe szorította volna, verseiből legalábbis a személyes bajait.”
Ady Endre, akinek nagyszabású lírája forradalmasította a 20. század magyar költészetét 1877. november 22-én született Érmindszenten és 1919. január 27-én halt meg Budapesten.
ADY ENDRE: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL
Krónikás ének 1918-ból_
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.
Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?
Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.
Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.
Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.
S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.
Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.
Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.
