Arra nem kapunk választ, hogyan kapcsolódtak a Tell drámához az évszakok allegóriái, vagy miért az ábrázolt személyek kerültek az alsó és felső kártyalapokra. De az tudjuk, hogy nem hiába állít emléket svájci szabadsághősöknek a „magyar” kártya.
Hogy a nagy német drámaíró, Friedrich Schiller mikor és mennyit kártyázott életében, arról kevesebb információ maradt ránk, mint Goethével való vitáiról, az viszont bizonyos, hogy Tell Vilmos című drámája nem egy kártyafestő mestert megihletett.
Alsó, felső, király, ász
Elődeink is szerettek játszani, a 19. század első felében, a reformkor idején egyedül Pest-Budán 37 kártyafestő működött. Közéjük tartozott Schneider József, akinek a mai magyar kártya ősét köszönhetjük.
A kártyajáték történetét talán örökre homály veszi körül, magáról Schneider Józsefről és életéről szinte semmit sem tudni. Csupán címtári adatok és néhány kártyaemlék tudósít életéről, művészetéről. Hogy kártyalapjaira pontosan miért választotta Svájc történelmének eseményeit feldolgozó művének alakjait, csupán hipotézisek állnak rendelkezésre. Az alsó és felső lapok alakjait a pesti kártyafestő Schiller 1804-ben írt drámájából, a Tell Vilmosból vette, amelyet már magyar színpadon is előadtak. Nyilván megragadta a darab alapgondolata, a Habsburgok elleni küzdelem, amelyben Svájcnak is része volt. Amellett, ha magyar történelmi hősökkel illusztrálja kártyáját, az osztrák cenzúra könnyen elkoboztathatta volna. Schneider a műből nyolc alakot választott ki, hat lap Tell Vilmost és társait, két lap a zsarnok helytartót, Gesslert és csatlósát ábrázolja.
Kosztolányi Dezső: A kártyás fölfohászkodik
(Részlet)
Ó színek színe, ördög bibliája,
fújd meg lelkembe roppant riadód.
Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
vidd az ördöghöz drága véradód.
Puffadt erszényed, mely vértől hizott meg,
az élet asztalára dobd oda,
és hogyha aludt a sors ezer évig,
mostan történjék végre a csoda.
Minderre akkor derült fény, amikor egy angol kártyatörténész egy régi gyűjtemény megvásárlásával a Tell-kártya birtokába jutott. A készítő neve a makk VII lapon van feltüntetve: „Zu finden bei Joseph Schneider in Pesth.” Az előállítás dátuma egyik lapon sem szerepel, Schneider működési ideje azonban jól behatárolható.
A pesti polgárságot 1820-ban nyerte el, s a Kiskereszt utca (a mai VII. kerületi Kazinczy utca) 520. szám alatt volt a műhelye. 36 lapos kártyát – amelynek stílusa az akkor divatos biedermeiert követi – rézbe metszette, s a fekete levonatokat részben sablonnal, részben kézzel festette. A feliratok német nyelvűek, abban az időben még nem volt az ország hivatalos nyelve a magyar. Schneider „feltalálása” valójában nem volt forradalmi értékű, hiszen ez időtájt több országban is felhasználták Schiller műveit a játékkészítők.
A szabadságharc leverése után a kártyát valószínűleg elkobozták, mert semmi nyoma nem maradt sem múzeumokban, sem a szakirodalomban. Angliába talán egy ’48-as emigráns vitte magával. A hátramaradt dokumentumok kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy meg lehessen válaszolni a felmerülő kérdéseket: miért az ábrázolt személyek kerültek az alsó és felső lapokra? Időközben miért változtattak a lapok rajzolatán? Hogyan kapcsolódtak a Tell drámához az évszakok allegóriái? Minden lehetséges válaszunk csupán részigazságokat is hordozó találgatás lehet. Az alkotói szándékot talán soha nem fogjuk megismerni.
Az ötlet, hogy a Tell-kártya képeit átrajzolják és megújítsák újra és újra felmerül – kevés sikerrel. Az eltelt évszázadok alatt annyira belénk ivódott a kártya képsorozatának színvilága és rajzai, hogy mindeddig teljes csőd volt egy-egy új motívum megjelentetése. A kártyagyártók pedig elsősorban alkalmi kiadásként kezelik az újításokat. A játékos számára tökéletesek a „magyar” kártya képei, változtatni azokon nem is szabad.
