„Általánosan elismert igazság, hogy egy harmincvalahány éves nő, akinek kielégítő állása van, és mesés frizurája, nem sok mindenben szenvedhet hiányt.” A fülszöveg szerint Shannon Hale mindnyájunkból kihozza a benne szunnyadó Jane Austen rajongót.
Jane fiatal New York-i nő, aki mintha képtelen volna rátalálni az igazira – talán azért, mert titokban megszállottan rajong Mr. Darcyért, ahogyan Colin Firth játszotta a Büszkeség és balítélet BBC adaptációjában.
Ám amikor egy jómódú rokona örökül hagy rá egy Austen-mániás nők számára kitalált, angliai vakációt, Jane ábrándjai arról, hogy megismerkedjen a tökéletes, régensség korabeli úriemberrel, hirtelen valóságosabbá válnak, mint azt valaha is képzelte volna.
Vajon ez a hamis austeni világba tett utazás elég lesz-e ahhoz, hogy Jane mindörökre lerázza magáról megszállottságát? Vagy álmai esetleg valóra válnak, és megleli a maga Mr. Darcy-ját?
A történet magával ragadó, elbűvölő és csupa empátia. Shannon Hale mindnyájunkból kihozza a benne szunnyadó Jane Austen rajongót.
Shannon Hale: Austenland
Vakáció Mr. Darcyval
Előszó
Általánosan elismert igazság, hogy egy harmincvalahány éves nő, akinek kielégítő állása van, és mesés frizurája, nem sok mindenben szenvedhet hiányt. Így Jane Hayesről, aki eléggé csinos és eléggé eszes volt, úgy gondolták, nincs igazán miért panaszkodnia.
Igaz, nem volt férje, de erre mostanában már nincs is szükség.
Voltak udvarlói, akik ugyan jöttek-mentek a kölcsönös elégedetlenséggel záruló viszonyok hosszú sorában, de hát – mostanság ez így megy, nem igaz?
Ám Jane-nek volt egy titka. Napközben sürgölődött és ebédelt, e-mailezett és túlórázott, és épphogy tartotta a határidőket, de néha, mikor ideje engedte, kilépett a turkálóban vásárolt körömcipőből, leheveredett a megörökölt kanapéra, lecsavarta a lámpát, bekapcsolta a húszcentis képátmérőjű televíziót, és elmerült abban, amit hiányolt.
Azaz néha megnézte a Büszkeség és balítéletet.
Tudják, a BBC dupla változatát, amelyben Colin Firth játssza a snájdig Mr. Darcyt, az a bájos, kebles angol színésznő pedig Elizabeth Bennetet, úgy, ahogy mindig is elképzeltük. Jane újra és újra megnézte azt a részt, amelyben Elizabeth és Mr. Darcy egymásra néznek a zongora felett, és felszikrázik köztük a levegő, a nő arca ellágyul, a férfi elmosolyodik, a mellkasa megemelkedik, mintha csak belélegezné a nő látványát, a szeme pedig úgy ragyog, hogy az ember azt gondolná, mindjárt kibuggyan a könnye… Ó! Jane szíve minden alkalommal hangosan dobolt, lúdbőrzött a teste, a gyomrát marokra szorító őrjítő fájdalmat pedig valami bűnös dologgal csitította el, mondjuk csokis gabonapehellyel. Aznap éjjel Lincoln-kalapot viselő urakról álmodott, reggel aztán kinevette magát, és eljátszott a gondolattal, hogy a DVD-ket és az összes Jane Austen-könyvét elviszi az antikváriumba.
De persze, nem tette meg soha.
Az a bosszantó filmváltozat volt a bűnös. Mert igaz, hogy Jane tizenhat évesen olvasta először a Büszkeség és balítéletet, és azóta vagy egy tucatszor, és a többi Austen-regényt is elolvasta legalább kétszer (kivéve persze A klastrom titkát). De csak miután a BBC életre keltette a történetet, akkor léptek át a szűk térdnadrágos úriemberek Jane olvasói fantáziájából a valóságos reményei közé. Austen mulatságos, bölcs, metsző narrációjától megfosztva a film színtiszta románc lett. Ráadásul a Büszkeség és balítélet a valaha volt legcsodálatosabb, körömrágó izgalmakkal teli románc volt. Az a fajta, amely egyenesen a lelkéig hatolt, hogy Jane beleborzongott.
Zavarba ejtő volt ez az egész. Nem is igazán akart beszélni róla. Úgyhogy lépjünk is tovább.
1 évvel ezelőtt
Jane anyja, Shirley meglátogatta Jane-t, és magával hozta Carolyn nagy-nagynénit. Kínos összejövetel volt, és a társalgás szüneteiben Jane hallotta az elszáradt levelek koppanását, amint a padlóra hulltak. Szerette a szobanövényeit, de úgy tűnt, meghaladja a képességeit, hogy életben tartsa őket.
– Jane, igazán nem tudom, hogy vagy képes itt élni – jelentette ki Shirley, kiszedegetve a törékeny leveleket a sápadt zöldek közül.
– Halálközeli élményünk volt abban a koporsószerű liftben, nem igaz, Carolyn, drágám? Biztos vagyok benne, hogy szegény nénikéd pihenne egy kicsit, de ez a hely itt olyan, mint egy szauna, és nincs egy percnyi csend – állandóan hallani a közlekedés zaját, az autók riasztóját meg a szirénákat. Biztos, hogy nincs nyitva az ablak?
– Ez Manhattan, mami. Itt ez van.
– Hát, nem is tudom.
Csípőre tette a kezét, és rosszallóan Jane felé fordult. A hatvanéves fapadló felnyögött a lába alatt.
Épp most szedtem fel Carolynt a lakásán, és amint az utcai szobájában
ültem, ott olyan áldott csend volt, megesküdtem volna, hogy vidéken vagyunk.
Ez azért van, mert akinek van pénze, meg tudja fizetni a vastag ablakokat – gondolta Jane.
– Na, mindegy. Inkább azt mondd, mi újság a…
Kérlek, ne mondd ki! – gondolta Jane. Ne kérdezz a szerelmi életemről!
– …barátnőddel, Mollyval?
– Ó, Molly! Jól van. Szabadúszóként dolgozik az újságnál, amióta megszülte az ikreket. Molly meg én hatodikos korunk óta vagyunk barátnők – magyarázta Jane Carolynnak, aki kerekes székével a bejárati ajtó előtt ült.
Carolynnak annyi ránc volt az arcán, ahány barázda van egy ujjlenyomatban.
Nem csak a szeme körül meg a homlokán, hanem finom redők árkolták az egész, keskeny arcát. Kifejezéstelen pillantással nézett vissza Jane-re, aztán egy parányit megrebbent a szeme, mintha az égre emelné. Jane nem tudta, hogy megrovóan, vagy cinkosan, ezért úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Legutóbb tizenkét éves korában látta Carolynt, a nagyanyja temetésén.
Különösnek tűnt, hogy az anyja, aki azért jött a városba, hogy együtt ebédeljenek, ragaszkodott hozzá, hogy Carolynt is magával hozza.
De a mohó, jelentőségteljes pillantásokból, amelyeket az anyja vetett rá, Jane kitalálta az okát. Az idős nő egyre öregebb lesz, Shirley pedig jó benyomást akart kelteni benne – utolsó kísérletet téve a tenger gyümölcséből származó vagyon maradékának megszerzésére. Azzal, hogy Jane-ért a lakására mentek, és nem az étteremben találkoztak vele, egészen biztosan az volt Shirley terve, hogy megmutassa Carolynnak, milyen szégyenletes körülmények között él az unokahúga.
– Indulhatnánk – javasolta Jane, aki alig várta, hogy véget vessenek ennek az ügyeskedésnek.
– Jól van, édesem, csak előbb hadd igazítsam meg a hajad! Jane pedig, harminckét éves felnőtt nő létére, követte az anyját a fürdőszobába, és zokszó nélkül tűrte a simítást, lakkozást, csavarást.
Bármennyi idős volt is, mikor az anyja kezelésbe vette a haját, Jane úgy érezte, mintha pontosan hétéves volna. De hagyta, hogy az anyja kiélje magát, mert Shirley „Miss francia konty 1967″ Hayes csak egy jól elkészített frizurában talált igazi megnyugvást.
– Hallgasd figyelmesen, drágám! – kezdte Shirley suttogó hangon, sietősen előadott „Hogyan keltsünk jó benyomást az idősekben” című előadását. – Azt nagyon szeretik. Kérdezd a gyerekkoráról, és hagyd, hadd beszéljen, ha kedve tartja! Életének ezen a pontján már csak az emlékei maradtak szegénykémnek.
Amikor kiléptek a fürdőszobából, Carolyn nem volt ott, ahol hagyták. Jane átszaladt a másik szobába, maga elé képzelve, amint a kerekes szék ledöcög a lépcsőn (rémülten idézte fel a tizenegyedik születésnapján, a pizsamapartin titokban megnézett Az elcserélt gyermek című horrorfilm képsorát). De Carolynt az ablaknál találta, amint lehajolva, egy padlón álló növényt próbált a napfény sárga négyszögébe vonszolni. Jane hirtelen egy csattanást hallott, ahogy a Büszkeség és balítélet DVD, növényi rejtekhelyéről kiesve, a padlón landolt.
Jane érezte, hogy elvörösödik. Carolyn elmosolyodott; számtalan ránca néhány mély barázdába gyűlt az arcán.
Na és, ha meglátta a DVD-t? Sok embernek megvan. Miért kellene elrejtenie? Nem rejtette el Az ítélet: család első teljes évadját, és az Együgyűek jógáját sem. Ám Carolyn mosolyában volt valami, amitől Jane úgy érezte, mintha alsóneműben állna ott. Koszos alsóneműben.
Az étteremben, mikor Shirley kiment, hogy, amint mondani szokták, bepúderezze az orrát, Jane igyekezett úgy tenni, mintha a legkevésbé sem érezné kellemetlenül magát. Egy perc néma csönd.
Jane a salátájában turkált, a villájával kiszedegetve belőle a rukolát.
– Meleg őszünk van, nemde? – kezdeményezett.
– Azon tűnődsz, vajon megláttam-e – jelentette ki Carolyn.
Egyesek hangja durva lesz és érdes a korral, másoké éles, mint a törött üveg. Carolyn hangja lágy volt, mint a homok, amelyet addig korbácsolnak a hullámok, míg olyan finom nem lesz, akár a porcukor.
– Mit? – kérdezte Jane látszólag közömbösen.
– Ez egy ördög, ez a Mr. Darcy. De nem rejtenéd egy szobanövénybe, ha nem lenne lelkifurdalásod miatta. Ez elárulja nekem, hogy nem csak úgy ábrándozol róla. Elmúltál harminc, nem vagy férjnél, nem jársz senkivel – már ha hinni lehet anyád pletykáinak és a lakásodban látott képeknek. És ez mind erre a történetre vezethető vissza. Te megszállott vagy.
Jane nevetve felelte:
– Nem vagyok megszállott.
De valójában az volt.
– Hm. Elpirultál. Áruld el nekem, mi olyan mámorító abban a történetben? Jane lenyelte a korty vizet, és a válla felett a női mosdó felé pillantott, hogy meggyőződjön róla, az anyja még hallótávolságon kívül van.
– Azonkívül, hogy szellemes és mulatságos, és talán a legjobb regény, amit valaha írtak, a legtökéletesebb románc is az egész világirodalomban, és az életben semmi nem képes felérni hozzá. Úgyhogy egész életemben ennek az árnyékában bicege
Carolyn rámeredt, mintha várná a folytatást. Ám Jane úgy érezte, már így is eleget mondott.
– Ez valóban egy jó regény – szólalt meg Carolyn -, de te nem egy könyvet rejtegettél a cserépben. Láttam a filmet. Tudom, ki az a Colin Firth, drágám. És azt hiszem, tudom, mire vársz. Mi az, ami miatt takarékra állítottad az életedet.
– Nézd, Carolyn néni, szó sincs róla, hogy azt hinném, végül valahogyan feleségül mehetek majd Mr. Darcyhoz. Csak éppen… a valóságban semmi nem tűnik annyira jónak, mint… ó, mindegy. Nem akarom, hogy azt hidd, az unokahúgod valamiféle fantáziavilágban él.
– És ott élsz? Jane erőltetett mosollyal felelte:
– Meleg őszünk van, nem igaz? Carolyn úgy összepréselte az ajkát, hogy az is éppen olyan ráncos lett, mint az arca.
– Hogy áll a szerelmi életed?
– Absztinens vagyok.
– Valóban? Harminckét évesen feladod. Hm. Megkockáztathatok egy feltevést? Carolyn előrehajolt; selymes hangja jól hallható volt a tányércsörgés és az üzletemberek túl hangos nevetése ellenére is.
– Nem túl jól alakulnak a dolgaid, és minden alkalommal, amikor a valóság csalódást okoz, egy kicsivel még jobban beengeded Mr. Darcyt az életedbe. Talán már eljutottál arra a pontra, amikor annyira ragaszkodsz ahhoz a gazemberhez, hogy nem is éred be kevesebbel.
Egy olajbogyó tapadt a Jane villájára szúrt salátához, és mikor megpróbálta lerázni róla, átrepült az asztal felett, és a pincér fenekének csapódott. Jane összevonta a szemöldökét. Az igaz, hogy a volt pasijai listája igazán szánalmas. És ott az az álom, egy pár héttel korábbról. Rongyos menyasszonyi ruhában volt (á la Miss Havisham a Szép reményekből), és egyedül táncolt egy sötét házban, míg arra várt, hogy eljöjjön érte Mr. Darcy. Amikor zihálva felriadt, az álom emléke még mindig olyan fájdalmas és rémisztő volt, hogy nem tudott rajta nevetni. Ami azt illeti, még mindig nem tud.
– Talán bediliztem – jelentette ki Jane.
– Emlékszem rád, Jane – nézett rá Carolyn, agyonmosott farmert idéző, halványkék szemével. – Emlékszem, amint ott ültem veled abban a filagóriában a tó partján, a nővérem, a te nagymamád temetése után. Emlékszem, nem féltél elmondani, hogy a szertartás alatt eszedbe jutott, vajon mi lesz ebédre, és megkérdezted tőlem, ez nagyon rossz dolog-e. Azt jelenti-e, hogy nem szeretted eléggé a nagymamádat? A kedves hangod, a kislányos kérdéseid egy kissé tompították akkor a fájdalmam élét. Te túl őszinte vagy ahhoz, Jane, hogy hagyd magad így becsapni.
Jane bólintott.
– Azon a napon csipkegallért viseltél. Azt gondoltam róla, hogy nagyon elegáns.
– Néhai férjem vette nekem azt a ruhát. Az volt a kedvencem.
Carolyn összehajtogatta a szalvétáját, kissé reszkető kézzel lesimítva a szélét.
– Harold meg én pocsék házasságban éltünk. Ő nem sokat beszélt, és teljesen lekötötte a munkája. Én unatkoztam, és elég gazdag voltam ahhoz, hogy a háta mögött kellemes fiatalemberekkel randevúzzak. Egy idő múlva Harold is elkezdett félrelépegetni. Azt hiszem, főleg azért, hogy nekem fájdalmat okozzon. Csak amikor már túl öreg voltam ahhoz, hogy az aranyifjak vonzónak találjanak, akkor fordultam a mellettem álló férfi felé, és rájöttem, hogy mennyire szeretem az arcát. Két csodálatos évünk volt, mielőtt elvitte a szíve. Olyan bolond voltam, Jane! Nem láttam meg azt, ami a valódi érték, amíg az idő el nem sodort minden egyebet.
Érzelemmentesen beszélt, a szavak mögül már régen elkopott a fájdalom.
– Sajnálom.
– Hm. Jobb volna, ha magadat sajnálnád. Én öreg vagyok és gazdag, és az emberek hagyják, hogy azt mondjak, amit csak akarok.
Úgyhogy kimondom. Találd meg, ami a valódi érték a számodra! Nincs értelme valaki más történetére hagyatkozni egész életedben.
Tudod, hogy az a könyv Austennek magának sem hozott semmi jót – vénlányként halt meg.
– Tudom.
Ez a gondolat sokszor kísértette Jane-t, és az Austen-ellenes tábornak is ez volt a kedvenc fegyvere.
– Nem mintha bármi baj volna a vénlányokkal – tette hozzá Carolyn, megveregetve a finom redőket a nyakán.
– Hát persze hogy nincs. A vénlány csak egy régies kifejezés a karrierista nőre.
– Hallgass ide, édesem! Az én történetemnek vége. Voltak víg napjaim, és most már a vége felé járok. De azt csak a jó ég tudja, hogyan fordul a te történeted. Úgyhogy tegyél meg mindent a boldog befejezésért! Aranyosan lekezelő volt a hangja. Mintha csak egy ificsapat edzője tartana lelkesítő beszédet a csapatának. Ideje lenne témát váltani – gondolta Jane. Csak úgy finoman, észrevétlenül.
– Beszélj a gyerekkorodról, Carolyn néni! Carolyn felnevetett. A hangja lágy volt, mint a szobahőmérsékletű vaj.
– Meséljek a gyerekkoromról, csak így hirtelen. Nos, nem bánom.
Bicegtem az első pillanattól, ahogy járni tudtam. Mi szegények voltunk, és a nagymamád meg én egy ágyban aludtunk, amely egyik oldalára lejtett. Habár nem lehetek benne biztos, hogy az az ágy volt az oka… Amikor Shirley visszatért a mosdóból, Carolyn éppen ott tartott, hogy mennyibe került a tej gyerekkorában, és Shirley elismerő mosollyal jutalmazta a lányát. Hála az égnek, hogy nem hallotta a beszélgetésnek a dilis unokahúgról szóló részét. Jane anyja tetőtől talpig gyakorlatias ember volt, vagyis a vastag szemüvegkeretétől a strapabíró cipősarkáig, aki nem tűrné, hogy a lánya valamiféle fantáziavilágban bolondozzon.
És Jane nem is érthetett volna jobban egyet vele. Egy harmincvalahány éves nőnek valóban nem volna szabad addig ábrándoznia egy kétszáz éves könyv egyik szereplőjéről, míg teljesen össze nem kuszálja miatta a sokkal fontosabb valóságos életét és a kapcsolatait.
Hát persze hogy nem volna szabad.
Jane ráharapott egy rukolára.
6 hónappal ezelőtt
Carolyn néni elhunyt.
– És szerepelsz a végrendeletében, drágám! – közölte az anyja, mikor Vermontból telefonált. – Úgy tűnik, az az ebéd az utolsó pillanatban bevált. Az ügyvédje majd megkeres. Hívj fel azonnal, amint megtudod az összeget! Jane letette a telefont, és leült, igyekezve nem gondolni a végrendeletre.
Pár percig emlékezni akart arra az asszonyra, aki szerette Harold arcát, aki elvesztegetett három évtizednyi szerelmet, és aki feltépte Jane mellkasát, és kiterítette elé, amit látott benne. A lány nem ismerte Carolynt eléggé ahhoz, hogy gyászolja, de ahhoz igen, hogy megindultan eltűnődjön kicsit a halál misztikumán.
Bár nem álltak közel egymáshoz, Carolyn mégis gondolt rá, és belefirkantotta a nevét a végrendeletébe. Vajon mit hagyhatott egy szinte ismeretlen rokonra? Carolynnak nagy családja volt, úgyhogy az összeg nem lehet túl nagy, ugyanakkor a nagynénje gazdagságáról legendák keringtek a családban. Vajon elég lesz-e arra, hogy légkondicionált lakásba költözzön? Vagy arra, hogy többé ne kelljen dolgoznia? Jane visszahőkölt a gondolattól. Nem is csak arról volt szó, hogy szerette a munkáját – nem volt rossz állása, képszerkesztő volt egy magazinnál -, hanem, ugye, hogy egyáltalán volt állása. Nem hajíthatja el a stabilitásnak egy ilyen fontos elemét. Ami biztosítja, hogy legyen hová mennie mindennap, hogy legyen valami, ami (a férfiakkal ellentétben) nem rántja ki alóla a talajt. De útban az ügyvédhez, a földalattin Jane mégis eltűnődött, hogy vajon beadná-e a derekát, ha egy nagy összeggel megkísértenék. Felmondana-e a munkahelyén, venne-e egy házat a Hamptons-on, és örökbe fogadna e egy Porridge nevű törpe uszkárt, aki a szőnyegre pisilhetne? Ezek a kérdések meg az uszkár nevének lehetséges változatai foglalkoztatták, miközben felliftezett az ügyvédi iroda elegáns, szürke épületében a konzervatív berendezésű, borvörösre és barnára festett irodába, beült a dúsan párnázott bőrfotelbe, hogy aztán azt hallja a rendkívül sápadt ügyvédtől:
– Ön nem gazdag.
– Tessék?
– Valójában semennyi pénzt sem hagyott önre.
A férfi megfontolt lassúsággal pislogott, egy békára emlékeztetve Jane-t.
– Az emberek gyakran reménykednek, úgyhogy szeretem ezt rögtön tisztázni.
Jane kínosan felnevetett.
– Ó, én nem is számítottam rá.
– Hát persze.
Az ügyvéd leült, és takarékos mozdulatokkal egy papírhalomban kezdett kutatni. Közben mondott valamit ügyvéd nyelven, de Jane nem figyelt. Arra próbált rájönni, hogy a kimért pislogáson kívül még mi teszi a férfit olyan hüllőszerűvé. A feszes, fényes arcbőre – döntötte el végül. Meg hogy a két szeme olyan távol ül egymástól.
Meg a salátazöld bőrszíne (na, jó, valójában nem volt zöld színű, de minden egyéb stimmelt). A férfi még mindig beszélt.
– Ügyfelünk… meglehetősen szeszélyes volt… a végrendelete tekintetében.
Vásárlásokat eszközölt néhány barát és családtag javára, a vagyon zömét pedig jótékony célra hagyta. Az ön számára megszervezett egy vakációt.
Átnyújtott Jane-nek egy túlméretezett prospektust. A borítón egy nagy kúria fotója volt látható. Az előtérben egy kiskabátot, kravátlit és térdnadrágot viselő férfi sétált egy empire fazonú ruhát és főkötőt viselő nővel. Rendkívül elégedettnek tűntek.
Jane keze megdermedt.
Elolvasta az elegánsan szedett szöveget.
Pembrook Park, Kent, Anglia. Térjen be hozzánk három hétre, élvezze a vidéki jó modort és vendégszeretetet! Teázás, egy-két tánc, kis séta a parkban, váratlan találkozás egy bizonyos úriemberrel… mindennek betetőzése a bál, és talán valami ennél is több…
Itt még mindig a régensherceg uralkodik egy gondtalan Anglia fölött. Nincs forgatókönyv. Nincs előre megírt befejezés. Egy vakáció, amelyet senki más nem nyújthat önnek.
– Nem értem.
– Ez egy all-inclusive, háromhetes vakáció Angliában. Ha jól értettem, jelmezbe öltözik, és úgy tesz, mintha 1816-ban élne.
Az ügyvéd átadott egy csomagot.
– Első osztályú repülőjegy is tartozik hozzá. A vakációt nem lehet pénzre váltani, ügyfelem gondoskodott róla. De ha készpénzre van szüksége, az első osztályú jegyet átválthatja turista osztályra, és elteheti a különbözetet. Mindig élek ilyen javaslattal, ha tehetem.
Örülök, ha az ügyfél segítségére lehetek.
Jane nem nézett fel a prospektusból. A fotón lévő férfi és nő fogva tartották a tekintetét, mint a bűvész ingaként lengő órája. Jane gyűlölte és imádta őket, vágyott rá, hogy ő legyen az a nő, de közben tudta, hogy muszáj itt maradnia New York Cityben, két lábbal a földön, és úgy tennie, mint akinek nincsenek ilyen fura képzelgései.
Senki nem tudott ezekről a gondolatokról. Sem az anyja, sem a legközelebbi barátai. De Carolyn néni igen.
– És elteszem a különbséget.
– Csak mindenképpen jelentse be az adóhivatalnak!
– Rendben.
Furának tűnt, hogy Carolyn előbb rámutat erre a fogyatékosságra szegény, szánalmas unokahúgában, azután pedig egyenesen a fenevad torkába küldi. Jane felnyögött.
– Reménytelen eset vagyok.
– Hogy mondta?
– Ó, hangosan kimondtam? Egyébként nem vagyok reménytelen eset, épp ez a probléma. Inkább túlságosan is reménykedő vagyok.
Kihúzta magát, és az ügyvéd íróasztalának támaszkodott.
– Ha elmesélném magának az első tucat udvarlóm történetét, azt mondaná, nincs ki a négy kerekem, ha ezek után valaha is újra randiztam valakivel. Pedig megtettem! Annyira nehéz felfogású vagyok, hogy ennyi időbe telt, amíg végképp letettem a férfiakról, csak, tudja, mégsem tudok egészen lemondani róluk. Úgyhogy… minden reményemet egy eszményi férfira irányítom, olyan valakire, aki nem tud elutasítani, mert nem is létezik! Az ügyvéd megigazított egy papírhalmot.
– Azt hiszem, tisztáznom kell, Miss Hayes, hogy nem akartam flörtölni magával. Én boldog házasember vagyok.
Jane-nek tátva maradt a szája.
– Ó, hát persze hogy az. Az én hibám. Most megyek.
Felkapta a retiküljét, és kirohant.
A felvonó lezuhant vele az utca szintjére, és amikor kilépett az ajtaján, továbbra is olyan érzése volt, mintha a föld megnyílna alatta, és ő zuhanna.
Így sétált/zuhant vissza a munkahelyére, ahol aztán belerogyott szürke, görgős székébe.
Alighogy megnyikkant a széke, Todd, a főnöke máris ott termett a fülkéjénél.
– Mizújs, Jane? – kérdezte azzal a hamis Maffiózók akcentussal, amelyet gyakran használt.
– Minden a legnagyobb rendben.
Jane rámeredt a férfira. Toddnak új frizurája volt. Svédszőke haja tüskésre volt kihúzva, valami elképzelhetetlen mennyiségű, málnaillatú hajzselével. Ez a frizura csak egy tizenöt éves kamasznak állt volna jól, aki örökké durcás arcot vág. De Todd vigyorgott. És már negyvenhárom éves volt. Jane eltűnődött, vajon megköveteli-e az udvariasság, hogy ezt a nyilvánvaló baklövést megdicsérje.
– Ööö… izé… másmilyen a hajad.
– Hé, ti lányok mindig észreveszitek az új frizurát! Így van? Nincs igazam?
– Azt hiszem, én épp most bizonyítottam be – felelt a lány szomorúan.
– Szuper. Hé, figyelj! – telepedett oda Jane íróasztala szélére. – Kaptunk az utolsó pillanatban egy pluszmelót, ami különleges odafigyelést igényel. Talán úgy tűnik, hogy csak egy alap fotóválogatás, de ne hagyd magad félrevezetni! Ez a tizenhatodik oldal nagyon-nagyon fontos anyagához lesz. Odaadhatnám alapból az egyik gyakornoknak, de inkább téged választalak, mert úgy gondolom, te szuper munkát végzel majd. Mit mondasz?
– Hát persze, Todd.
A férfi diadalmasan felemelte a levegőbe a két hüvelykujját, és ott is tartotta, miközben pislogás nélkül, mosolyogva nézett a lányra.
Jane pár pillanat múlva már kínosnak találta a csendet. Vajon mit vár tőle a férfi? Talán belecsapjon a kezébe? Gondosan a hüvelykujjához illesztve a sajátját? Vagy csak a nyomaték kedvéért tartja még mindig a magasban a kezét? Végül, mikor már túl hosszúra nyúlt a csend, Jane felemelte a saját két hüvelykujját, a férfi mozdulatát utánozva.
– Rendben, Lady Jane-em – biccentett Todd, aztán elsétált, még mindig a levegőben tartott kézzel. De legalább nem hívta megint randira. Vajon mi volt az oka, hogy amikor még olyan fájdalmasan sóvárgott egy férfi után, mindenki házas volt, de amint megpróbált lemondani róluk, hirtelen olyan sok férfi lett kínosan elérhető? Amikor Todd kölnijének illata elenyészett a folyosón, Jane megguglizta a Pembrook Parkot.
Ezen a néven több parkot is talált szerte az Egyesült Államokban, de nem volt egyetlen utalás sem Jane Austenre, sem Angliára. Néhány blogban pár titokzatos bejegyzés mintha Jane Pembrookjára vonatkozott volna, mint például amikor egy „napbarnította bulipasi” nevű illető azt írta: „Most értem vissza Pembrook Parkból.
Már másodjára jártam ott. Még jobban sikerült, mint az első, különösen a bál… de aláírtam egy titoktartási nyilatkozatot, úgyhogy ennél többet nyilvánosan nem mondhatok erről.”
A megfoghatatlannak tűnő helyszínről nem volt Wikipédiaszócikk.
Sem fotók. Ez a hely volt az üdülőhelyek titkos zónája.
Jane finoman hozzáütögette a fejét a monitorhoz.
Egész délután az a kérdés motoszkált a fejében, hogy elmenjen-e.
Természetesen bőven volt szabadsága. Kitűnő prémium csomagjának része volt évente három hét szabadság, ő pedig ritkán ment üdülni (észrevette, hogy gondolatban az Angliában használatos „üdülés” szót használta a „vakáció” helyett, biztos jeleként annak, hogy már eldöntötte, elmegy). Különben is: nem visszaváltható. Ízlelgette a szót. Vitatkozott a gondolataival, azok pedig visszafeleseltek, miközben a fotóadatbázisokban kutatott Todd alapvetően szuper projektjéhez. Keresett szó: mosolygó nő. 2317 eredmény, túlságosan sok. Szűkítsük a keresést: mosolygó üzletasszony. 214 eredmény.
Szűkítsük tovább: mosolygó huszonéves üzletasszony.
És egyszer csak megjelent Jane saját arca a monitoron, ahogyan a 7. számú expasija, a bűnöző művész lefényképezte. Jane már korábban is belebotlott ebbe a képbe. Az ő munkakörében nehéz lett volna nem látnia a teljes digitális birodalom összes tárolt fotóját legalább kétszer. De most nagyon rossz volt az időzítés. Amikor úgyis zsong a fejében a sok gondolat a saját ostobaságáról és sebezhetőségéről, és egyéb dr. Philnek való dolgokról, akkor hirtelen szembenéz vele a saját, több évvel fiatalabb képe, kellemetlen módon emlékeztetve arra, hogy ugyanilyen ostoba és sebezhető volt már akkor is.
Semmit sem változott. Már több éve ugyanabban az érzelmi mocsárban tapos térdig, és már nem is érdekli.
Miután megtalálta Toddnak a megfelelő fotót, kétszeri átszállással elvonatozott Brooklynba, és ledobta magát Molly kanapéjára. Fél szemét az építőkockákért verekedő ikreken tartotta, a másikat pedig belenyomta egy díszpárnába. Feje fölé emelte a karját, megadást jelző zászlóként lebegtetve a prospektust a levegőben. Molly kivette a kezéből és elolvasta.
– Szóval idáig fajult a dolog – jegyezte meg végül.
– Segítség! – nyikkant meg Jane.
Molly bólintott.
– Nem is tudom, Jane. Úgy gondolod, jó ötlet kitenni magad ilyesminek? … Ügyes vagy, Jack! Egyedül raktad fel azokat a kockákat? Ügyes fiú vagy, az én ügyes nagyfiam… Lehet, hogy ez még ront a dolgon.
Esetleg mindörökre elsüllyedsz egy ilyen Mr. Darcy-féle álomvilágban.
Jane felült.
– Szóval tudod, milyen súlyos a helyzet? Tudsz az egész Darcyizéről? Molly megnyugtatóan Jane combjára tette a kezét.
– Szívem, én nem hibáztatlak téged. Szörnyű balszerencséd volt ezzel az egész sza… ööö… kaka románccal – helyesbített menet közben Molly, a gyerekekre pillantva. Hannának közben sikerült mindkét ujját belenyomnia az orrlyukába, és odatotyogott Mollyhoz, hogy bemutassa neki is.
– Megtaláltad az orrlyukadat? Okos kislány…! Janie, nagyon szomorú leszel, ha kimondom? Tényleg megmondjam, hogy mit gondolok?
– Mondjad!
– Rendben.
Mély lélegzetet vett.
– Ez a megszállottság… Jane felnyögött a szó hallatán, és teljesen beletemette az arcát a díványpárnába.
– …már középiskolás korunk óta érlelődik. Magam is képzelődtem róla, hogy megugranám Darcy testét, de te élethivatást csináltál belőle. Az igaz, hogy egy sereg pocsék kapcsolat kényszerített rá, de az utóbbi pár év…
– Tudom, tudom – motyogta a párnába Jane. – Becsavarodtam, ártottam magamnak, és még csak nem is vettem észre. De most már belátom, úgyhogy talán mégis rendben vagyok.
Molly kis szünet után megkérdezte:
– És tényleg rendben vagy? Jane megrázta a fejét, és vele együtt a párnát is.
– Nem! Rettegek, hogy újra megteszem. Annyira félek, hogy már teljesen sérült áru vagyok és kidobni való és nem szerethető, ráadásul még azt sem tudom biztosan, hogy mit csinálok rosszul. Mit tegyek, Molly? Kérlek, mondd meg!
– Ó, édesem… Molly megköszörülte a torkát, és a legkedvesebb hangján megkérdezte:
– Észrevetted már, hogy minden fiúról, akivel akár csak egyszer is randiztál, úgy beszélsz, mintha a pasid lett volna? Jane észrevette. Sőt, egytől tizenháromig megszámozta az összes pasiját, és magában csak a sorszámuk szerint gondolt rájuk. Most örült neki, hogy ezt sosem említette Mollynak.
– Ez nem igazán normális dolog – jelentette ki Molly. – Ez… valahogy túlzás. Mintha túl nagy várakozással tekintenél egy kapcsolatra, mielőtt még egyáltalán elkezdődött volna.
– Ühüm – Jane erre csak ennyit tudott kinyögni, még a legjobb barátnőjének is. Ez fájdalmas téma volt. Olyan, mintha tűt döfnének belé.
Pár évvel ezelőtt eljátszott a gondolattal, hogy felkeres egy terapeutát,és bár végül eldöntötte, hogy ő valójában nem az a diligyógyászhoz járó típus, egy dolgot megértett önmagával kapcsolatban. Ő nagyon fiatalon, Austentől tanult meg szeretni. És éretlen fejjel úgy értelmezte, hogy Austen világában nincs olyan, hogy csak úgy együtt járunk.
Minden románcnak szükségszerűen házassághoz kellett vezetnie.
A flörtölés arra szolgált, hogy az ember megtalálja azt a társat, akihez aztán élete végéig ragaszkodhat. Úgyhogy Jane mindig reménykedett, és amikor egy-egy románc véget ért, az őrá olyan brutális hatással volt, mint egy válás. Túlságosan felfokozottak lennének az érzelmei? Ó, igen. De mégis mit tehetett volna?
– Jane – mondta Molly, és megdörzsölte a karját. – Olyan sok minden van az életedben. Nincs szükséged erre a Pembrook Parkra, és semmi esetre sincs szükséged Mr. Darcyra.
– Tudom. Hiszen nem is létezik. Nem, hát persze, tudom, de talán…
– Nincs semmiféle talán. Nem létezik.
Jane felnyögött.
– De nem akarom beérni kevesebbel.
– Pedig mindig azt teszed. Minden egyes fickóval, akivel csak randiztál.
Jane felegyenesedett.
– Egyik sem szeretett engem, igaz? Soha. Némelyikük kedvelt, vagy kényelmes megoldásnak talált, de… Tényleg annyira szánalmas vagyok? Molly végigsimított a haján.
– Nem, dehogyis – mondta. Ami azt jelentette, igen, de én így is szeretlek.
– Áááá! – hördült fel Jane. – Nem tudom, mit tegyek. Nem bízom magamban. Te honnan tudtad, hogy neked Philip az igazi? Molly vállat vont. Ugyanezzel a mozdulattal vonta meg a vállát tizennyolc évvel ezelőtt, a nyári táborban, amikor Jane megkérdezte tőle:
– Megetted az összes pillecukromat?
És ugyanígy vont vállat, amikor Jane hatodikban odaállt elé az újhullámos szerelésében, és megkérdezte tőle:
– Hogy nézek ki? Aztán a főiskolán Molly megesküdött, hogy véget értek a léha évek, mostantól kezdve őszinte nő lesz, aki nem fél kimondani az igazat – és akkor íme, már megint itt ez a (rossz pénz nem vész el) vállvonogatás.
Jane dühösen rámeredt.
– Ne merészeld, Ms Molly Andrews-Carrero! Mi a titok? Áruld el! Honnan tudod, hogy Philip az igazi? Molly a spagettiszósz egy beszáradt foltját piszkálta a nadrágján.
– Ő… elhiteti velem, hogy én vagyok a legszebb nő a világon. Minden áldott nap.
Jane sosem vallotta volna be, de ezektől a szavaktól könnyek kezdtek gyülekezni a szemhéja mögött.
– Hűha! Ezt még sosem említetted. Miért nem mondtad ezt el korábban? Molly már kezdte volna megvonni a vállát, aztán megállt a mozdulat közben.
– Az ember nem mond ilyesmit a legjobb barátnőjének, aki szingli.
Olyan, mintha az orrod alá dörgölném a boldogságomat.
– Ha nem szeretnélek annyira, most képen törölnélek – jelentette ki Jane, aztán Mollyhoz vágta a díványpárnát. – Beszélned kell ezekről a dolgokról. Tudnom kell, hogy az ilyesmi lehetséges-e.
Vagy lehetetlen – tette hozzá gondolatban.
Jól vagy? – kérdezte Molly.
– Igen, jól. Mert eldöntöttem, hogy egyszer s mindenkorra végeztem a férfiakkal.
– Ugyan már! Ne kezdd megint! Drágám…
– Ezúttal komolyan gondolom. Elegem volt. A csontjaimban érzem, hogy én sosem fogom megtalálni az én Philipemet, és ebbe a sok reménykedésbe meg várakozásba már belepusztulok.
Mély lélegzetet vett.
– Jó lesz ez így, Molly. Majd meglátod. Ideje elfogadnom, hogy vénlány maradok. Ideje…
– Vigyázz! – kiáltotta Molly. Ledobta a prospektust, és felugrott.
Ugyanebben a pillanatban Jack a tejbe áztatott müzlivel teli tálkát a fejére borította, mint valami csöpögő kalapot.
Hanna felvette a fényes papírból készült kis füzetet, és átnyújtotta Jane-nek, aztán befészkelte magát az ölébe. A kis test érintése olyan tökéletes és kellemes érzés volt, mint amikor az ember egy forró csokoládéval teli csészén melengeti a kezét. Amint Molly gyermekét tartotta, Jane az öröm mellett ismét érezte a gyomrában azt a fura fájdalmat is, amely mintha gonoszul azt üzente volna, neki talán sosem lesz saját gyereke.
– Sikoltoznak a petesejtjeim – jelentette ki Jane.
– Sajnálom, édes! – szólt ki Molly a konyhából.
– Könyv – rázta meg Hannah a prospektust. Nézegetni kezdték.
– Ott egy ház – mondta Jane. – Hol van a férfi? Igen. És hol a nő? Aha, az én leszek. Tudtad, hogy Jane nénikéd megbuggyant? Hogy titokban valaki más akar lenni, egy másik korban, hogy úgy szeressék, mint egy könyv kitalált szereplőjét? És hogy mennyire megveti ezt a dolgot magában? Nos, ennek már vége!
– Vége! – kiáltott Hanna. Becsukta a prospektust, lecsúszott Jane öléből, és nekiállt valami érdekesebb dolgot keresni, miközben hangosan kántálta:
– Víziló, víziló!
Jane ismét leheveredett, de ezúttal a feje alá tette a díványpárnát. Rendben van, gondolta, el fog menni. Ez lesz az utolsó nagy próbálkozása.
Ahogy Becky barátnője elment egy „annyit ehet, amennyit csak tud” hajókázásra, mielőtt másnap befeküdt volna egy gyomorszűkítő műtétre. Jane is még egyszer utoljára tesz egy próbát, mielőtt végleg lemondana a férfiakról. Elmerül ebben a fantáziavilágban, remekül fogja érezni magát, és aztán örökre eltemeti magában az egészet. Nem lesz több Darcy. Nem lesz több férfi, és pont. Amikor hazatér, tökéletesen normális nő lesz, elégedett szingli, aki jól megvan magában.
Még a DVD-it is kihajítja.
