„Bevallom, olyan vakmerő voltam, hogy változatlanul meghagytam hőseim szélsőséges jellemét; viszont bátran kijelentem: sok tettüket mély erkölcsösséggel elítélem.” Olvass bele Stendhal egyik legszebb regényébe.
A pármai kolostor Stendhal (1783-1842) talán legszebb regénye. Lázas sietségben, 52 nap alatt vetette papírra sorait, melyeket a legnagyobb szenvedélyek, hiteles korrajz, cselszövések jellemeznek, és persze szerelem a legmagasabb fokon. Életvitelére ugyanez a szenvedélyesség jellemző. Saját kérésére sírfelirata azt hirdeti: élt, írt és szeretett – és tömörebben nehéz lenne jellemezni egy életutat, amelyet az írás és az asszonyok iránti szakadatlan szenvedély jellemez. Kritikusai szerint a legromantikusabb realista, és a legreálisabb romantikus. Írói nagyságát életében szinte csak Balzac ismerte fel: életműve – jóslatának megfelelően – halála után mintegy negyven évvel került méltó helyére a világirodalomban. Azóta viszont népszerűsége töretlen. A pármai kolostor utolsó sorában Stendhal a „boldog keveseknek” ajánlja művét, mert úgy érezte, „válogatott olvasóknak, a kiválasztottaknak” írta. Az utókor számára azonban már nemcsak elérhető, hanem kifejezetten ajánlott, maradandó élményt nyújtó olvasmány.
Stendhal: A pármai kolostor
Tájékoztatás1
1830 telén s Párizstól háromszáz mérföldnyire írtam ezt a történetet,2 így semmiképpen nem gondolhattam 1839 eseményeire.3
Sok-sok évvel 1830 előtt, abban az időben, amikor seregeink beszáguldották egész Európát,4 a véletlen, s beszállásolási jegyem egy kanonok házába vetett: Páduában történt, ebben az elragadó olasz városban. Vendégeskedésem hosszúra nyúlt, s a kanonok meg én barátok lettünk. 1830 végén ismét Páduába kerültem, és rögtön kedves kanonokomhoz siettem: tudtam, hogy már nem él, de még egyszer látni szerettem volna a szalont, ahol annyi szép estét töltöttünk, s ezek az esték annyiszor hiányoztak azóta. A házban a kanonok unokaöccsét találtam, s az unokaöcs feleségét – régi jó barátként fogadtak. Később mások is jöttek, és csak jó sokára váltunk el; az unokaöcs remek zabaionét5 hozatott a Pedroti-kávéházból.6 Legfőként Sanseverina hercegné története tartott együtt mindannyiunkat késő éjszakáig; valaki éppen csak kimondta a nevét, s a kanonok unokaöccse a kedvemért felelevenített minden részletet. – Abban az országban, ahová most indulok – fordultam barátaimhoz –, aligha lesznek ilyen éjszakáim; s hogy a hosszú esti órák múljanak, regényt írok majd ebből a történetből. – Akkor hát odaadom nagybátyám feljegyzéseit is. A Párma fejezetben sort kerít az udvar néhány szerelmi szövevényére, még abból az időből, amikor minden a hercegnő körül forgott. Hanem vigyázzon! Ez aztán igazán erkölcstelen történet. Maguk Franciaországban az evangélium tisztaságával kérkednek mostanában; könnyen megértheti, hogy rosszabb híre támad, mint egy gyilkosnak. Úgy jelentetem meg a regényt, hogy az 1830-as kéziraton semmit nem változtatok – amiből két kellemetlenség is származhatik. Az elsőt az olvasó szenvedi el. Az olasz hősök talán nem eléggé érdeklik majd; ebben az országban az emberi szív nem egészen olyan, mint a francia: az olaszok őszinték, jók, nem ismerik a félelmet, kimondják, amit gondolnak; csak fellobbanásaikban hiúk, s hiúságuk ilyenkor szenvedéllyé válik – ők puntigliónak nevezik. Végül: a szegénységet nem tartják nevetségesnek.A második kellemetlenség az írót sújtja. Bevallom, olyan vakmerő voltam, hogy változatlanul meghagytam hőseim szélsőséges jellemét; viszont bátran kijelentem: sok tettüket mély erkölcsösséggel elítélem. Miért is kölcsönözném nekik a francia jellem emelkedettségét és kellemét, a franciáét, aki mindennél jobban szereti a pénzt, és nemigen vétkezik gyűlöletből vagy szerelemért. Ennek a regénynek olasz hőseiről éppen az ellenkezőjét mondhatom el. Különben is azt hiszem, ha délről észak felé haladunk, kétszáz mérföldenként új tájat írhatunk le, s újabb regénybe kezdhetünk. A kanonok kedves unokahúga ismerte, sőt nagyon szerette Sanseverina hercegnét, s arra kért, semmit se hallgassak el kalandjaiból, melyek megrovandók.
1839. jan. 23.
A jegyzetekben nem soroltuk fel az író apróbb következetlenségeit, tévedéseit; a fellegvár és a Farnese
-torony lépcsőinek számát Stendhal többféleképpen is közli; a Sanseverina-palota vízmedencéjét a regény egyik fejezete szerint a XII. században építették, egy másik fejezet viszont a XIII. századot említi; ezeket a tollhibákat – melyek annyira jellemzik Stendhal regényeit – a figyelmes kritikus is alig fedezi fel; a kis tévedések az olvasót nem zavarják. Sem a francia kiadók, sem a magyar fordító nem javíthatja ki Stendhalt; ezt csak ő maga tehette volna meg; csak Stendhal dönthette volna el; egy képzeletbeli vízmedencét a XII. vagy a XIII. században építettek-e?
2: 1830 telén… írtam ezt a történetet – az olvasó megtévesztése. Stendhal A pármai kolostor-t 1838-ban Párizsban írta, nov. 4-től dec. 25-ig.
3: 1839 eseményei – Franciaországban merénylettervek Lajos-Fülöp ellen; Itáliában az „Ifjú Olaszország” szövetség forradalmi mozgalmai, hogy Itáliát felszabadítsák Ausztria és a kis olasz zsarnokok uralma alól
