Capa életének nagy drámájáról szól a könyv: az első nagy sikerekről, a leghíresebb fotó – A milicista halála – keletkezéséről és a nőről, akinek elvesztését élete végéig nem heverte ki, s aki legalább annyira hőse ennek a történetnek, mint maga Robert Capa. – Részlet
Párizs, 1935. Írókkal, költőkkel, festőművészekkel és fényképészekkel van tele a város, akik a Montparnasse kávéházaiban izgatottan tárgyalják a legújabb politikai eseményeket. Itt talál egymásra két fiatal zsidó menekült: a magyar Friedmann Endre, aki fényképészként próbál megélni, és a Németországból jött Gerta Pohorylle. Szépek, szenvedélyesek, mohón vágynak a sikerre és a szerelemre.
S mindkettő megadatik nekik: immár Robert Capa és Gerda Taro néven együtt mennek Spanyolországba, nem kívülálló művészekként, hanem lelkesen támogatva a Köztársaság ügyét, megrázó képeket készítenek a polgárháborúról…
A népszerű spanyol írónő, Susana Fortes ifjúkorától kezdve tervezte, hogy könyvet ír Capáról, mert „Spanyolország legalább egy regénnyel tartozik neki”. Amikor 2008-ban Mexikóban találtak három dobozt, benne Capa, Gerda és jó barátjuk, David Seymour fotóival, úgy érezte, megtalálta a „közvetlen ihletforrást”. Az egyik fénykép volt az, melyen Gerda Taro látható, amint Capa pizsamájában alszik egy keskeny ágyon. „Lehetne akár egy kisgyerek képe is, ha nem volna az a nagyon finom, kiszedett szemöldöke.”
Ezzel a képpel kezdődött, s az eredmény egy világsikerű könyv lett, melyből Michael Mann forgat filmet.
Susana Fortes: Robert Capára várva
(Részlet)
V
Kezdetben csak játék volt az egész. Ez az ing tetszik, az meg nem. Amíg André felpróbált valamit a La Samaritaine nagyáruházban, Gerta a próbafülkék mellé kitett vörös bársonykanapén ült keresztbe tett lábbal, és egykedvűen várt. Amikor André előjött, elegánsan, mintha skatulyából húzták volna ki, Gerta kissé fölvonta a szemöldökét, és tetőtől talpig végigmérte. Kérte, hogy forduljon meg, és mindig grimaszolt egy kicsit, mielőtt végleg rábólintott volna valamelyik ruhadarabra. André tényleg úgy nézett ki, mint egy filmszínész: szépen meg volt borotválkozva, fehér ing és nyakkendő volt rajta, tiszta cipő, a haja amerikaiasra volt nyírva. Csak a cigányszeme volt a régi. De azzal nem volt mit tenni.
Gerta szerette azt a távolságot, amit André mindig is megtartott, a teret, ahol mindenki megtalálhatta a saját helyét. Andrét pedig nem zavarta, ha Gerta összeszidja, vagy túl sok utasítást ad neki. Rászokott arra, hogy főnökasszonynak szólítsa. Ez az egyezség mindkettejüknek különös energiát adott, mintha lett volna valami titkos kódjuk, amikor a Dôme teraszán találkoztak, anélkül hogy megbeszélték volna, vagy amikor André Gerta ablaka alatt ment el fütyörészve, mint aki nem is igazán akarja a dolgot, vagy ha véletlenül összefutottak ugyanabban az étteremben, ahol legelőször találkoztak. Bár ekkor már mindketten tudták, hogy véletlen találkozások az ő életükben a legkevésbé sem léteznek.
Az arculatváltás azonnali eredményt hozott. Gertának igaza lett. Anyja tanítása ismét beigazolódott. Az elegancia nemcsak hogy megmentheti az életedet, de a megélhetéshez is hozzásegíthet. A Saar-vidékről szóló riport második részével André befutott. A sikeres külső meghozta a sikert.
Ruth szaladt fölfelé a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudott, egyik kezében bagettet vitt a reggelihez, a másikban a Vu folyóirat legfrissebb számát szorongatta. Saar-vidék, a tudósítás folytatódik, hirdette a címlap, Mit gondolnak az ottaniak, és hogyan szavaznak majd. Gerta pizsamában volt és vastag zokniban, a szeme még duzzadt volt egy kicsit az álmosságtól, de lement elé a lépcsőfordulóba. Nagyon korán volt, de alig tudta féken tartani a türelmetlenségét. Lepakolta a teáskannát és a csészéket az aprócska konyhaasztalról, a folyóiratot pedig kiterítette, mint egy világtérképet. A cím világított, a szépen elrendezett szövegből pedig szinte kiugrottak a fotók, amiket Gerta még az összeragadt kontaktmásolatokon látott a fürdőszoba csempéjén előhívás után, és most nagyítva, éles kontúrral tűntek fel a papíron. Beszívta az újság illatát, ahogy gyerekkorában szagolta áhítattal az újonnan beszerzett matricáit. André Friedmann aláírása vastagon szedve ott virított a képek alatt. Gertának fülig szaladt a szája, ahogy ott ült szürke pizsamafelsőjében, és ösztönösen a levegőbe lendítette az öklét a győzelem jeleként, pontosan úgy, ahogy Joe Jacobs emelte a levegőbe a villogó vakuk fényében a bajnok Max Schmeling bokszkesztyűjét. Végtére is nem minden bokszmeccs a ringben dől el.
Szeretett arra gondolni, hogy ami kettejük között van, az csak egy átmeneti szövetség. Kölcsönös segítségnyújtás két zsidó menekült között. Ma nekem, holnap neked. Ráadásul nem is teljesen önzetlenül segítek neki, gondolta Gerta. Kapok érte valamit cserébe. Ez a gondolat magabiztossá tette, valami vigaszféleséget jelentett, hogy mégsem bonyolódik bele a kelleténél jobban. Azt a szokást alakították ki, hogy sétálnak egyet a környéken kora reggel, amikor meghozzák a halat meg a gyümölcsöket a piacra. Bejárták a fűszeresek utcáit a Saint-Séverin-templom mögött. Séta közben a reggeli harangokat hallgatták, a friss levegőbe már szén- és kenderillat vegyült. Idegenek voltak egy álombeli városban. A fény indigószínűből aranyba ment át. Furcsa párt alkottak. Egy fiatal, barna hajú fiú pulóverben és zakóban meg egy vörös lány tornacipőben és fényképezőgéppel a vállán, mint egy vadászó Diána. Nem mindig volt benne film, mert nem engedhette meg magának, hogy akár egyetlen frankot is elvesztegessen, de gyorsan tanult. Egymás mellett mentek a járdán, de nem is értek egymáshoz, megtartották a távolságot. Jó fényviszonyok, egy cigaretta, semmi több. Pár hét alatt megtanulta használni a Leicát és előhívni a fotóit a fürdőszobában, miközben a lámpát piros csomagolópapírral takarta le. André megtanította neki, hogy mindig tartsa a kezét az objektíven. Ott kell lenned – magyarázta neki –, rá kell tapadnod a zsákmányra, ki kell várnod a megfelelő pillanatot, egy másodperccel korábban vagy később már nem jó. Katt. A leckék hatására Gerta figyelmesebbé és agresszívabbá vált, bár amikor már meg tudott komponálni egy képet, még mindig hiányzott belőle a kellő határozottság. Megállt a Notre-Dame egyik sarkán, és ráfókuszált egy gyér szakállú idős úrra, aki perzsaprém sapkát viselt. Felfedezte a kapcsolatot a férfi sovány arcának egyik részlete és az utolsó ítélet gótikus íve között, majd leengedte a fényképezőgépet. Minden benne lett volna a képben, leszámítva a mulandóságot. Már nem a szürke köves utcákat és az ezüstszínű eget akarta megörökíteni. Valami mást. Talán ekkor kezdett rájönni, hogy valójában egy fegyvert tart a kezében, ezért ezek a séták egyre inkább egyfajta személyes menekülési lehetőséget jelentettek számára. Ekkor alakult ki a saját látásmódja, amellyel a világra tekintett, bár kicsit még talán meg volt illetődve, és talán túlságosan sok volt benne az ellentmondás. Az, ahogy a dolgokat nézzük, egyben azt is jelenti, hogyan gondolkozunk és hogyan viszonyulunk az élethez. Gerta mindennél jobban vágyott arra, hogy tanuljon és változzon. Tökéletesen alkalmas volt rá ez a pillanat, hiszen még minden előtte állt, a sorsa is megváltozhatott. Sok hónappal később, egy másik országban, a hajnali mínusz öt fokban a géppuskaropogás közepette felidézte ezt a kezdeti pillanatot, amikor a boldogságot még maga a vadászat jelentette, és nem az, hogy megölheti a madarat.
„Fotózás közben szabadon kószálnak a gondolataim” – jegyezte fel a naplójába. „Olyan, mint amikor éjjel a teraszon fekve nézem a csillagokat.” Régen, amikor Galíciában töltötték a nyarat, ez volt az egyik kedvenc szórakozása. Kimászott a szobája ablakán, fel a lapos tetőre, és ott hanyatt feküdt, átjárta a nyári szellő, tekintetével pedig üreget vájt az éjszakai égbe, és a sötétségben nem gondolt semmire. „Párizsban nincsenek csillagok, de ott vannak a kávéházak lámpácskái. Olyanok, mintha új csillagképek születtek volna a Világegyetemben. Tegnap a Dôme teraszán szenvedélyes vitának voltam tanúja. A képek értékéről vitatkozott André, Chim meg az a sovány normann, aki néha elkíséri őket, Henri. Ő egyébként fura figura, nagyon művelt, jó családból való, néha érződik rajta, hogy előkelő származása miatt rossz a lelkiismerete, ezért igyekszik mindenkinél baloldalibbnak mutatkozni. André mindig azzal ugratja, hogy Cartier-Bressonéknál fel sem veszik a telefont addig, amíg el nem olvasták a L’Humanité vezércikkét. Ez persze nem igaz. Henri okos, és szeret a maga feje után menni. Arról vitatkoztak, hogy a fényképeknek hasznos dokumentumoknak kell-e lenniük, vagy pedig művészi igényeknek kell megfelelniük. Úgy tűnt, mindhárman egyetértenek, csak épp más szavakat használnak, de számomra nem volt teljesen világos az egész.
Néha sétálok Andréval a környéken, felnézek egy erkélyre, és már ott is van a fotó: egy nő kifeszített drótra tereget. Az egész kép élettel teli, pontosan az ellentéte a pózolós mosolygásnak. Csak tudni kell, hova nézzen az ember. Ezt tanulom. A Leica tetszik, kicsi, és szinte semmi súlya. Akár harminchat képet is lehet vele készíteni egymás után, és nem kell ide-oda hordozni a tartozékokat. A fürdőszobában berendeztünk egy előhívólabort. Segítek Andrénak, megcímkézem a fényképeket, és legépelem a címeket három nyelven. Időnként sikerül szereznem egy-egy reklámfénykép-megbízást is az Alliance Photótól. Nem valami sok, de legalább tudok gyakorolni, és belülről ismerem meg az újságírók világát. Nem túl lélekemelő. Mindenki a könyökével igyekszik utat törni, és nem könnyű rést találni. Még szerencse, hogy Andrénak jó kapcsolatai vannak. Ruth és én kaptunk egy új munkát, Max Ophüls filmszövegkönyveit gépeljük. Csütörtök délutánonként René rendelőjébe is eljárok. Így összejön a pénz az albérletre, de néha nehezen húzzuk ki hó végéig. Viszont legalább már nem tartozom senkinek. Ja igen, és van egy új albérlőnk, egy guyanai királypapagáj, André ajándéka. A csőre narancssárga, a nyelve pedig fekete, kicsit rossz állapotban van szegényke. Ruth próbált neki pár francia szót megtanítani, de még nem mond semmit, csak a török indulót fütyüli. Repülni sem tud, de a lakásban kényére-kedvére sétál, olyan a járása, mint egy öreg kalózé. El is neveztük Flint kapitánynak. Jobb neve nem is lehetne.
Chim nekem adta azt a képet, amit Stein barátja készített rólam meg Andréról a Flore kávézóban. Mindig nehezemre esik felismerni saját magamat a képeken. A sapkám félre van csúszva, és lefele nézek, mintha egy vallomást hallgatnék éppen. André pedig beszél, sportos kabátot és nyakkendőt visel. Kezdenek jobban menni a dolgai, és már vehet magának rendes ruhákat, bár nem valami jól kezeli a pénzt, enyhén szólva. A képen a szemembe néz, mintha a reakciómat akarná kifürkészni, és ő is mosolyog, vagy majdnem. Olyanok vagyunk, mint egy szerelmespár. Ez a Stein még sokra viszi a fényképészetben. Jó abban, hogy kivárja a kellő pillanatot. Pontosan tudja, mikor kell elsütnie a gépet. Csak hát nem vagyunk szerelmespár, semmi ilyesmi. Nekem van múltam. És ott van Georg. Minden héten ír levelet San Gimignanóból. André és én arra születtünk, hogy az útjaink csak keresztezzék egymást. Vagy az egyik, vagy a másik. Kiről álmodsz? Kit szeretsz? Az egyiket vagy a másikat? Akkor is választasz, ha nem választasz. Így működnek a dolgok. Mindenki a saját útját járja. Aztán meg hogyan lehet szeretni valakit, akit nem ismerünk igazán? Hogyan lehet áthidalni az ismeretlent, ami a másiktól elválaszt?
Néha kísért a gondolat, hogy elmeséljem Andrénak, mi is történt Lipcsében. Ő sem beszél sokat arról, mi az, amit hátrahagyott, pedig bármi másról képes órákig beszélni folyamatosan. Tudom, hogy az édesanyját Júliának hívják, és van egy öccse, akit imád, Kornél. Ritka az olyan alkalom, amikor kinyit nekem egy ablakot, ahol benézhetek az életére. Túl óvatos. Én is elhallgatok olykor, amikor néha visszanézek a múltba, és látom apámat a stuttgarti gimnázium kapujában, ahogy várja, hogy befűzzem a tornacipőmet, kicsit már türelmetlen, az óráját nézi. Aztán hallom Oskar és Karl hangját a lépcső felől, ahogy biztatnak: „Gyerünk, Halacska!” Már évszázadok óta nem szólít így senki. Évszázadok teltek el azóta, hogy köveket hajigáltunk a folyóba, és a fűben dörzsöltük le a sarat a cipőnkről. Ilyen éjszakákon azon gondolkozom, vajon számukra is olyan fájdalmat okoz-e, amikor felidézem őket, mint nekem. A Führer rendeleteinek kihirdetése óta már többször kellett menekülniük. Most Nagybecskereken vannak, a román határ közelében a nagyszülőknél. Ez megnyugtat, mert abban a szerb faluban soha nem volt hagyománya az antiszemitizmusnak. Nem tudom, hogy valaha büszke tudok-e majd lenni arra, hogy zsidó vagyok, szeretnék olyan lenni, mint André, aki nem tulajdonít jelentőséget ennek a dolognak. Neki ez olyan, mint ahogy mások kanadainak vagy finnek születnek. Én sem értettem meg soha azt a héber hagyományt, amely szerint az ember azonosul az őseivel: „amikor kiűztek bennünket Egyiptomból…” Mert ugye engem soha az életben nem űzött ki senki Egyiptomból. Nem viselhetem ezt a terhet, akár jó, akár rossz. Nem hiszek ebben a mi -ben. Csak az egyéni tetteknek van morális értékük, legalábbis ebben a földi létben. Őszintén szólva, ami azt a másik életet illeti, nincs rá elég bizonyítékom. Az persze igaz, hogy vannak szép történetek, amiket gyerekkorunkban tanultunk: amikor az angyal megfogja Ábrahám karját, vagy Sára története, meg ott van a zene és a zsoltárok…
