„Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám… Mert a valóság csak akkor gyönyör, ha azt az álmok szövik.” Szomory Dezső író, drámaíró, újságíró 145 éve született.
Ma már szinte idegenül cseng Szomory Dezső neve, pedig a XX. század elején ugyanúgy aktív, ismert tagja volt az irodalmi életnek, mint Ady, Babits vagy Kosztolányi. Cikkeit a Nyugat és a Pesti újság közli, darabjait pedig sorra mutatja be a Vígszínház. Szomory a századelő egyik legjelentősebb drámaírója volt, prózában is zenét írt; különleges kompozíciói szinte az opera műfaját idézik fel, mégsem annyira közismertek, mint Molnár Ferenc vagy Bródy Sándor színdarabjai.
Száznegyvenöt éve, 1869. június 2-án született Pesten Szomory Dezső író, újságíró. Eredeti neve Weisz Mór, szerelme, Jászai Mari ennek dallamára alkotta a Szomory nevet. Muzsikusnak készült, a Zeneakadémián tanult – ahol még Liszt Ferencnél vizsgázott – majd tanulmányait megszakítva újságírói pályára lépett.
A Nemzet című lapnál Jókai Mór helyezte el, aki korán felismerte tehetségét. Később a Pesti Hírlap és a Pesti Napló munkatársa lett. 1890-ben katonai behívója miatt – mások szerint Jászai elől – Párizsba szökött, ahol beiratkozott a Sorbonne-ra. Tizenöt évig ott, majd Londonban élt, s Oxfordban tanult, a Magyar Hírlap levelezőjeként tartotta fenn magát. Közben több írása megjelent itthon s a Nemzeti Színház is előadta Péntek este, valamint Teréz nővér című darabjait. Első munkái a francia naturalizmus hatását mutatják: az Elbukottak című novelláskötet, s meséskönyve, a Budapesti Babylon.
„Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy azt magamnak megírnám… Mert a valóság csak akkor gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé követtem magamat azzal a stiláris képességgel s engedelmes hűséggel, ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, éppannyira boldog is voltam a képzeletem világában, mert a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió.” (Szomory Dezső: A párisi regény)
1906-ban hazatért, és attól kezdve kizárólag irodalommal foglalkozott, a Fidibusz című élclapban pikáns, akkor pornográfnak minősülő folytatásos regényekkel kezdte – emiatt be is perelték. 1908-ban csatlakozott a Nyugat mozgalmához. Első nagy sikere A nagyasszony, Mária Teréziáról szóló drámája volt, melynek címszerepét régi kedvese, Jászai Mari játszotta.
Színdarabjai a feudalizmussal szembenálló budapesti polgári világot ábrázolják, de annak kicsinyességét és groteszkségét is bemutatják, ironikus hangon: Györgyike, drága gyermek, Bella, Hermelin, Takáts Alice. Stilizált nyelvezetű művei szinte zenei élményt nyújtanak, de az aprólékos naturalizmust, és a szecesszió öncélú túldíszítettségét és modorosságát egyaránt magukba foglalják. Az isteni kert című kötetének novelláiban is ezzel a nyelvvel találkozunk.
„E zengő tumultus Párizsban ébredt, s a nagy olasz kertekben íródott, ahol kaméliák virulnak a szélben, és az arcomon egészen sápadt volt. Mert ez idő tájt sokat csavarogtam a nagyvilágban, hazátlanul, elhagyatva és magamban ültem Párizs tetejében a háztetők, kürtők és kémények fölött egy kis sárga lámpa fényében. És odalenn a babiloni éjszakának vörhenyes selyemfátyla lengett. Ó, gyönyörű, kietlen, reménytelen éjszakák! És a nagy olasz kertekben magamban ültem, s távoli kis angol folyók partján, amit nem szabad, hogy elfelejtsek, mert a víz üde, s illatos volt, mint egy fiatal női kéz, és gyötrő homlokomon enyhítőn perdült tova csillogó gyémántcsöppjeivel. Mindez oly szép volt, mert minden oly fájdalmas volt, s oly kedvesek és enyhék, akik velem éltek akkor: királyok, akik megemelik a kripták márványfedelét kísérteties kézmozdulattal…” (Szomory Dezső: A nagyasszony)
Az első világháború ellen foglalt állást a Harry-Dorsan Russel a francia hadszíntérről című fiktív frontnaplójával. Történelmi drámái közül kiemelkedik a Habsburg-trilógia: A Nagyasszony, a Mária Antónia és a II. József, valamint a II. Lajos. E művei laza szerkezetűek, nincs egységes drámai kompozíciójuk, de igen költői alkotások. Szomory, aki a II. Józsefért az Akadémia Vojnits-díját kapta, rendszeresen járt darabjainak próbáira, és a legkisebb változtatás miatt is hisztérikus jelenetet rendezett. Egyébként is nagy pozőr volt, keresetten öltözködött és híres volt mesterkélt viselkedéséről.
„Ami azonnal szembeötlik, pár sor elolvasta után is, az a rendkívüli szenvedélyessége. A múlt században egy írói iskola alakult, mely a regényirodalomban az érzéketlenséget, a hidegvérűséget, a szenvtelenséget az impassabilité-t hirdette s azt a hitet vallotta, hogy az írónak az egyéniségével háttérben kell maradnia, minden becsvágya csak az lehet, hogy minél jobban előtérbe hozza alakjait, ő maga pedig minél jobban eltűnjön mögöttük. Szomory Dezső közvetlen visszahatása ennek az iránynak. Ízig-vérig regényes. Még alakjain át is tüntet az egyéniségével. Emberei öntudatosan és akartan egytől-egyig az ő nyelvét beszélik. Stílusa roskadozik az érzések terhétől. Csupa kép és szín, csupa hasonlat, csupa egyéni észrevétel. (…) Fanyar humora és kesernyés szatírája hasonlóan erősen regényes sajátosság. A temető mögött feltűnik egy kabaré s a kabaré mögött egy temető. Mindég ellentétek. Ultramodern, de néha a nyelvújítás kevésbé ismert szókincsével is él.” (Kosztolányi Dezső: Szomory Dezső, Nyugat, 1917)
Pályája kezdetén arisztokratikus konzervativizmus jellemzi, később, az I. világháború, majd az ellenforradalom hatására kritikája élesebbé vált. Emiatt, a „keresztény kurzus” idején számos támadás érte: 1927-ben, a Nagyasszony Nemzeti Színházi felújítása idején szélsőjobb egyetemisták tüntetést rendeztek a „katonaszökevény és pornográf múltú, nyakig szennyben járó zsidó szerző” ellen. Szomory nem vett tudomást a támadásokról, s a premieren megjegyezte: „Mennyi nép… s mind engem akar ünnepelni”. A darabot különben Márkus Emília betegségére hivatkozva három előadás után levették a műsorról.
1929-ben írta a Párizsi regény című önéletrajzi művét, mely a századelő francia művészvilágát idézi. A harmincas évek második felétől könyve nem jelent meg, s darabjait sem játszották. Anekdoták tucatjai keringenek különc megnyilvánulásairól, szokásairól, jellegzetes megjelenéséről a kávéházak teraszain. 1940-től azonban el-elmarad ezekről a számára oly kedves közösségi helyekről, visszahúzódó, és magába zárkózó, szorongó lett, bujkálnia kellett. A zsidótörvények idején szomoryzmusa miatt másoknál is nagyobb veszélybe került, mert a „Weisz Mór, írói nevén Szomori Dezső” szövegű papírt, ipszilonjának elmaradása miatt nem vette át. Az idős író a háború előrehaladtával egyre megtörtebben, visszavonultabban és öregurasan él a már bombázásoktól hangos Budapesten. Testvérét, Szomory Emilt elhurcolják, a haláltáborban hal meg, őt zsidóvá bélyegzik sárga csillaggal. 1944. november 30-án Budapesten egyes feltételezések szerint éhen halt. Élt hetvenöt évet.
Darabjait ma is rendszeresen játsszák, a Szabóky Zsigmond Rafaelt 2000-ben a Madách, a Hermelint 2001-ben az Új Színház, a Györgyike, drága gyermeket 2003-ban a Nemzeti Színház tűzte műsorára.
