„Ó, Közönség, ne érd be szürke estéidet szórakoztatásul a színházzal. Kérj, követelj többet tőle Nem hiába teszed, meglátod. S ne törődj annyira a színész magánéletével!” A magyar színészet egyik legnagyobb egyénisége, Tolnay Klári színésznő, kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész 100 éve született.
Akit az ország Tolnay Klári néven ismer 1914. július 17-én Tolnay Rózsiként született, a Klári nevet csak 1934-ben, a Meseautó című film bemutatója után vette fel. A Nógrád megyei Mohorán nevelkedett, ahol apja gazdálkodó volt. Az elemi iskola után Balassagyarmaton, majd Nyíregyházán tanult, és Debrecenben a felsőkereskedelmi iskolában érettségizett. Rengeteget olvasott, zenét tanult, családjával kamaramuzsikált és énekelt, a művészetek szeretetét a családból hozta.
A színházi világba a család rokona, Bókay János író vezette be, kisebb filmszerepek után az első sikert az 1934-es Meseautó hozta meg számára. Ekkor szerződtette a Vígszínházba Jób Dániel, aki azt is előírta neki, hogy minden nap figyelje a nagyokat: Somlai Artúrt, Csortos Gyulát, Gombaszögi Ellát, Rajnay Gábort. 1938-ban Deval vígjátéka, a Francia szobalány tette népszerűvé, sorra jöttek az egyre nagyobb és egyre jobb szerepek, s a közönség szívébe a „Katyi-dalokkal” is belopta magát. 1934-től közel száz filmben és tévéjátékban játszott, emlékezetes a Meseautó, a Déryné, a Rokonok, a Pacsirta és a Legato.
1936-ban feleségül ment Ráthonyi Ákos filmrendezőhöz, 1940-ben megszületett Zsuzsa lányuk. Ráthonyi a háború után kivándorolt, s lányuk 1956-ban utánament Londonba. „Darvas Ivánnal 1946-ban találkoztam Várkonyi Zoltán Művész Színházában. A szerelmesek esztendeje volt ez az év: ekkor talált Apáthi Imre Sennyei Verára, Várkonyi Zoltán Szemere Verára s én itt ismerkedtem meg Ivánnal. Pécsi Sándor Lorán Lenkével, de ebből nem lett házasság. Valóban szép tavasz volt, Halász Rudolf még dalt is írt, hozzám címezve: Te vagy a fény az éjszakában…”
A Darvas Ivánnal való találkozásból, a legendás szerelem, majd boldog házasság lett, amely 1958-ig tartott. „Darvas Iván második férjem, akivel nagy szerelemben éltünk, mindig bolondozott: gyakran vette tíz karcsú ujja közé a fejemet,s mélyen a szemembe nézve megkérdezte: „Ki vagy te?” A bájos szertartás után Shakespeare ismert szonettjével felelt: „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér…””
„Bosszantó, ha felismernek, viszont lehangoló, ha nem.”
1950-től haláláig a Madách Színházban játszott, itt kapta meg a világirodalom legnagyobb szerepeit, s itt aratta legnagyobb sikereit. Kiemelkedő alakítást nyújtott a Rómeó és Júliában, Ibsen Nórájának címszerepében, a Három nővér Irinájaként és a Sirály Arkagyinájaként, a Macskajáték Gizájaként és Blanche-ként a Vágy villamosában — melyről így nyilatkozott: „Blanche-a életem legcsodálatosabb szerepe volt! Hosszan tartó ünnep, amely idő alatt negyvenfokos lázban égtem. Annyira átéltem a próbák folyamán Blanche fokozatos idegösszeomlását, hogy lassan félni kezdtem önmagamtól…” –, majd mindezeket követte az Aranytó, s végül a Nagymama című darab főszerepe.
„Akik ismernek, tudják: nem voltam üstökös. Fokról fokra jutottam feljebb, miközben megszenvedtem minden lépcsőfokot. Amíg fiatal voltam, némi hetykeséggel gyakran mondtam a hozzám betérő újságíróknak: nem szeretek visszanézni, mert a múlt elgyöngít. A jelenhez pedig erő kell” – vallotta Tolnay, aki élete utolsó évtizedében, színészi pályájának újabb csúcsát élte. 1990 és 1998 között volt olyan esztendő, amikor öt színmű főszerepében láthatta a közönség. Igazi jutalomjátékként 1993-ban Mensáros Lászlóval eljátszották Arbuzov Kései találkozásának öreg szerelmespárját. 1998 őszén a Nemzeti Színházban Szabó Magda Régimódi történetében egy kedves apácafőnök megformálására készült, amikor október 27-én álmában érte a halál.
A színésznő így értékelte életét az őt faggató újságírónak: „Hálás vagyok, hogy megadatott nekem ez a pálya. Nincsenek beteljesületlen vágyaim. A színházban kiélhettem, megvalósíthattam álmaimat, vágyaimat. Elégtételt vehettem a sérelmeimért. Színpadi alakításaimba sűríthettem tapasztalataimat, élményeimet. Minden lényegeset és lényegtelent, ami velem és körülöttem történt az életben. A művészet segített nekem mindent elviselni, sőt emelt fővel felvállalni a rosszat is. Ahogy öregszem, úgy hullik le rólam minden felesleges, mindaz, amit korábban fontosnak. lényegesnek hittem. Olyan vagyok, mint a léghajós Márai Naplójában, aki egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, de ehhez a kosárból egyre több dolgot kell kidobálnia: először a homokzsákokat, majd a személyes holmijait, végül még a fogkeféjét is. Egyre feljebb és feljebb emelkedem, de közben tudom: közel az út vége. Kicsit már befejeztem… Befejeztem?” (Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben)
A legjobb partnerekkel és rendezőkkel dolgozott és mindvégig az a természetes, jó humorú, kedves jelenség maradt, amilyennek felfedezték. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen a közönséggel.
1951-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott, 1950-ben Érdemes Művész, 1954-ben Kiváló Művész lett. 2000-ben Mohorán emlékházat avattak a tiszteletére, 2002-ben kápolnát szenteltek az emlékére, születésének 90. évfordulóján felavatták szobrát is. A Tolnay család egykori mohorai kúriája ma a falu művelődési háza.
Felhasznált irodalom:
Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben
Fotók: OSZK, filmmuzeum.hu
