A második világháború után vele állt fel romjaiból és kezdődött újra a magyar színház, neve összeforrt a Vígszínház működésével. Várkonyi Zoltán kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, színigazgató és műfordító 35 éve halt meg.
„Életművem nincs, csak életem van”
„Látszólag egy üzletember kitartásával és egy milliomos gyermetegségével habzsolta az életet, és közben észre se vettük, hogy egész életében szenvedélyesen, megállás és pihenés nélkül dolgozott, bár úgy, mint, aki tudományos fóliánsokat búj, de közben egyik kezével szórakozottan jojózik, szándékosan teremtett szétszórtságban, két kézzel egyformán és egyszerre tudott rajzolni és írni, ez volt a Zoli, nagyszabásúan csinált mindent, csak éppen pestien mégis, nem bírta elviselni az életet, az élet unalmait, ezért kényszerítette rá a világot, hogy szórakoztassa őt.” (Gábor Miklós, 1997)
1912. május 13-án született Budapesten Várkonyi Zoltán kétszeres Kossuth-díjas színész, rendező, színigazgató 35 éve, 1979. április 10-én halt meg. Apja, Várkonyi Titusz a Világ című folyóirat, majd a Magyar Nemzet című polgári napilap kritikusa volt, maga Várkonyi is újságírói vagy irodalmi babérokról ábrándozott. Bár végül a színi pályát választotta, írói készségének köszönhetően fordítóként is ismert volt, egyebek között Moliére három darabját ültette át magyarra. Folyékonyan beszélt angolul, németül, olaszul, franciául, és élete végén a spanyol nyelvbe is belekóstolt.
Színi tanulmányainak befejezése után, 1934-ben a Nemzeti Színház szerződtette, ahonnan baloldali gondolkodása miatt 1941-ben elbocsátották. Szinte azonnal szerződtette a korabeli Madách Színház, itt játszotta el leghíresebb szerepeit, Pirandello IV. Henrikjét és a Hamletet. Magyarország német megszállása, 1944. március 19. után bujkálnia kellett, a Vígszínház pincéjében húzta meg magát, az előadásokat a zsinórpadlásról nézte.
A második világháború után vele kezdődött újra a magyar színház, részt vett az Izabella téri Magyar Színház újjáépítésében, majd a Művész Színház direktora és rendezője lett, az intézményben komoly irodalmi értékeket hordozó drámákat és közönségcsalogató darabokat egyaránt műsora tűzött. Színre került például Cocteau Rettenetes szülők, Anouilh Euridike, Giraudoux Trójában nem lesz háború című műve mellett Agatha Christie Tíz kicsi néger című krimije és Zerkovitz Béla operettje, a Csókos asszony is.
A Művész Színházat előbb államosították, majd megszüntették, Várkonyi 1950-től 1962-ig ismét a Nemzetiben játszott. 1951 és 1953 között az akkoriban Magyar Néphadsereg Színház néven működő Vígszínház főrendezője is volt, majd az eredeti nevét 1960-ban visszakapott Szent István körúti teátrumban 1962-től kilenc éven át ugyancsak a főrendezői feladatokat látta el. 1971-ben lett igazgatója a társulatnak, amelynek élén állt 1979. április 10-én bekövetkezett haláláig.
Vígszínházi működése során több jelentős, de politikai szempontból kényesnek ítélt új magyar darab – például Szakonyi Károly Adáshiba, Páskándi Géza Vendégség és Örkény István Pisti a vérzivatarban – bemutatójára is sor került. Számos magyar filmben játszott, nevéhez húsznál több alkotás rendezői munkája is fűződik, köztük olyan nagysikerű filmek, mint a Foto Háber, A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, az Egri csillagok, a Fekete gyémántok.
A közönség és a szakma megbecsülte a vetítések mindig telt házzal mentek. Rendezéseit az aprólékos kidolgozottság, biztos technikai tudás, a játéktér jó kihasználása, valamint a határozott színészvezetés jellemezte. Fontosnak tartotta a tehetségek támogatását. Színészi munkáját háttérbe szorította a számára sokkal lényegesebb színházvezetés-filmrendezés-pedagógia hármasa. Színészi játékát az erősen karakterizáló vonások jellemezték.
„Sikeres rendezései voltak, a Vígszínház igazán jó színház volt a vezetése alatt. És újra játszott! Ez volt számára a csoda. Szerette a főiskolát is, hitt a fiatal generációban. Azok is benne. Én sok igazgatót megemésztettem életemben, de soha nem éreztem a szeretetnek azt az áradását, mint ami ott a saját társulatában és másutt is körülvette. Zoli nagyon értett a színházhoz. Nem modernkedett, nem irányzatosdizott, nem demonstrált, csak egyszerűen mindent tudott, ami színház.” (Gobbi Hilda, 1980)
Várkonyi Zoltán évtizedeken át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amelynek rektori tisztét is betöltötte. Művészi munkásságát 1953-ban és 1956-ban Kossuth-díjjal ismerték el, 1955-ben kapta meg az érdemes művész, 1962-ben a kiváló művész címet. Özvegye, Szemere Vera 1984-ben díjat alapított emlékére, melyet a Vígszínház egy-egy dolgozójának ítélnek évente. A Vígszínház előcsarnokában mellszobor, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen relief őrzi emlékét. Emléktábláját 2002-ben avatták fel Budapesten, a II. kerületi Nagyajtai utca 10. szám alatt, egykori lakóháza falán.
