„Kék pillangók szálltak fölöttem, / Hogy a réten keresztül jöttem / S incselkedve, tánczolva félig: / Elkisértek az erdőszélig.” Ezen a héten az érzelmeit őszintén feltáró 59 éve elhunyt Erdős Renée-re emlékezünk.
A nők vágyainak merészen hangot adó költészete és regényei híressé, sőt hírhedtté tették, őt emlegették a legerotikusabb magyar írónőként. A kritika természetesen fanyalgott, a közvélemény felháborítónak és szemérmetlennek tartotta, a fiatal lányok viszont a párnájuk alá dugták és titokban falták műveit.
Prózája, regényei ma is keresett művek, versei azonban feledésbe merültek, pedig a századfordulón ígéretes költőnek tartották, az irodalmi lapok foglalkoztak vele. 1921-ben a Nyugatban Kosztolányi Dezső Egy perccel alkonyat előtt című kritikájában így ír Erdős Renée-ről:
„Erdős René első nőíróink közé tartozott, ki már 1890 tájt, harminc évvel ezelőtt, más nőírókat megelőzve biztos és új hangon szólt. Kezdő verseiben az élet cifra farsangját énekelte, regényesen lobogó színekkel, többé-kevésbé szabad versekben. Azóta nagy utat járt. 1910-ben megjelentette „Aranyveder” című kötetet, melyben a hamvazószerda remeteségét, a hit szellemiségét és önkívületét hirdette. 1921-ben teszi közzé új kötetét, mely – a két véglet után – az áldott gondé, a gyermeké, az életé, mely mély örömmel és szenvedéssel teljes. Formája a régi, melyet ő hozott: szabad lejtésű sorok, melyek rímbe kulcsolódnak, semmi parnassien pontosság, inkább a romantika szeszélye, az újabb művészet különösebb hatása nélkül.”
„A kitűnő költőnő finoman és hatásosan építi fel költeményeit. Nem ritkán ékesen szóló, a szavak szenvedélye elragadja, kifejti verseit.”
Egyvalamiben egyetértenek a kritikusok: őszinteségben nem találnak hiányt Erdősben, hazugsággal nem vádolják, korai versei – hogy úgy mondjam – „igazságtartalmát” nem kérdőjelezik meg, noha egyik recenzense megjegyzi, hogy „talán kissé nagyobb bátorsággal, mint őszinteséggel – tárta fel előttünk szívét”.
ERDŐS RENÉE: KÉK PILLANGÓK
Kék pillangók szálltak fölöttem,
Hogy a réten keresztül jöttem
S incselkedve, tánczolva félig:
Elkisértek az erdőszélig.
S hogy utam az árnyékba tévedt;
Riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
A rengeteg halk mormolását.
A mig arany napfényben jártam,
Gázoltam színes vadvirágban,
S felém a rózsák integettek:
A kék pillangók hogy szerettek!
De csalt a sötét erdő mélye,
A vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének-
S a sohsem ismert szenvedések.
Magányos erdő utját járom
S nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.
Hangomat a szűz magány hallja,
Rám simul a cend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
A kék pillangók hova lettek?
