„Gyermekké tettél. Hiába növesztett / harminc csikorgó télen át a kín.” Ezen a héten a 111 éve született József Attila megrendítő erejű versét ajánljuk.
Egyik szerelem sem hozott boldog véget József Attilának, de a múzsák ihletésére megszülető versek mégis gyönyörűek, mélységük nem kizárólag a szerelem erejéről árulkodnak.
A beteg költő – már-már harcias akarattal – gyengédséget, odaadást, szerelmet vár Gyömrői Edittől, de a lánynak már vőlegénye van, és kizárólag a páciensét látja benne. József Attila Gyermekké tettél című verse a reménytelenség fájdalmát és a tehetetlenség átkát fejezi ki. A megrendítő szerelem pokoljárásának, reménytelen vergődésének páratlan hitelességű dokumentumai azok a szerelmes versek, amelyekben József Attila kendőzetlenül vall érzéseiről, a viszonzatlan szerelem szenvedéseiről. Sorait olvasva felrémlik előttem, hogy költő talán még ennyire le nem meztelenítette magát, ilyen önmarcangoló őszinteséggel és kegyetlenséggel nem vallott a társ utáni sóvárgásáról, esendőségéről, a szerelem kiszolgáltatottság megalázottságáról, ami már a szemérem, az önámítás belső kényszere sem csillapít és palástól sem önmaga, sem a világ előtt.
József Attila bízott abban, hogy az újabb reménytelen szerelem után kap még egy lehetőséget arra, hogy megtalálja igazi társát Kozmutza Flórában, a későbbi Illyés Gyulánéban, ma már tudjuk, ekkor is csalódásban részesült, ám azt bizton mondhatjuk, hogy vallomásaival a legszebb szerelmes versekkel gazdagodott a magyar irodalom.
JÓZSEF ATTILA: GYERMEKKÉ TETTÉL
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –
magamba bujtam volna, nem lehet –
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
(1936. május)
