„Áthidalhatatlan véleménykülönbségekre számítottam a halálösztön fogalmával kapcsolatosan, amely Freud egyik elmélete szerint szöges ellentétben áll – romboló elvként! – minden életfenntartó ösztönnel.” Konrad Lorenz ezzel a könyvével robbant be a viselkedéstudományok harcias világába az ötvenes években.
1903. november 7-én született Konrad Lorenz ezzel a könyvével robbant be a viselkedéstudományok harcias világába az ötvenes években. Témája az agresszió, az állatok legfontosabb viselkedés-szabályozó mechanizmusa, melynek működése révén az állatcsoportokban kialakul a rangsor, és lehetővé válik az erőforrások biológiailag optimális elosztását különösebb harcok nélkül.
Ezt a biológusok számára könnyen érthető viselkedést járja körbe Lorenz a legkülönbözőbb fajok: halak, madarak, emlősök vizsgálatával, sőt az utolsó oldalakon szó esik arról az emberről, mint az állatfajok egyikéről, akiben szintén működik ez a szabályozó mechanizmus, bár a kultúra korlátai között. Ezt a felismerést nehezen emésztették meg a társadalomtudományok; Lorenz ironikusan meg is jegyezte, hogy a könyvével kapcsolatos reakciók is szépen bizonyítják az emberi agresszió létét és kíméletlenségét. – Csányi Vilmos
KONRAD LORENZ: AZ AGRESSZIÓ
Előszó
Egy barátom, engedelmeskedve „baráti kötelezettségének”, vállalta e könyv kéziratának kritikai olvasását. Mikor eljutott a feléig, így írt nekem: „Ez már a második olyan fejezet, melyet parázsló érdeklődéssel, ám emésztő nyugtalansággal olvasok. Miért? Mert nem igazán látom, milyen összefüggésben állnak az egésszel. Nem könnyítenél a dolgomon?” A bírálat jogos, és ez az előszó azért született, hogy az olvasót még időben tájékoztassa arról, mit is tart a kezében, mi a célom ezzel a könyvvel, és hogyan szolgálják ezt a célt az egyes fejezetek.
A könyv az agresszióról szól, vagyis az állatnak és az embernek a saját fajtájára irányuló harcias ösztöneiről. Hogy miért fogtam hozzá? Két körülmény véletlen egybeesése érlelte meg bennem e könyv gondolatát. Az Egyesült Államokban jártam, pszichiátereknek, pszichoanalitikusoknak és pszichológusoknak tartottam előadásokat az összehasonlító viselkedéstanról és viselkedés-lélektanról, emellett pedig Florida korallzátonyain végre természeti körülmények között akartam ellenőrizni egy akváriumban tartott halak megfigyelése alapján felállított hipotézisemet, amely a halak harci viselkedését és színezetük fajfenntartó funkcióját érintette. Az ottani klinikákon először beszélgethettem olyan pszichoanalitikusokkal, akik Freud tanításait nem kikezdhetetlen dogmaként kezelték, hanem – tudományhoz illően – munkahipotézisként. Ez a szemléletmód új megvilágításba helyezte Freud számomra addig érthetetlen elméleteit is, amelyek vakmerőségükkel inkább csak ellenszenvemet váltották ki addig. Ösztönelméletével kapcsolatos vitáink során váratlan egyezéseket fedeztünk fel a pszichoanalízis és a magatartás-lélektan eredményei között, amelyek épp a kérdésfelvetés, a módszerek és mindenekelőtt a két tudományágat jellemző indukciós alapeltérésekből adódóan igen jelentősnek tekinthetőek.
Áthidalhatatlan véleménykülönbségekre számítottam a halálösztön fogalmával kapcsolatosan, amely Freud egyik elmélete szerint szöges ellentétben áll – romboló elvként! – minden életfenntartó ösztönnel. Ez a biológiától idegen hipotézis a magatartás-kutató szemében nemcsak szükségtelen, de téves is. Az agresszió, amelynek megnyilvánulásait és kihatásait gyakran azonosítják a halálösztön megnyilvánulási formáival, ugyanolyan ösztön, mint az összes többi, és természetes körülmények között ugyanúgy élet- és fajfenntartó jellegű, mint azok. Való igaz, az embernél, épp azért, mert teremtő ereje révén túl gyorsan megváltoztatta saját életfeltételeit, az agresszió ösztöne sokszor jár pusztító következményekkel, de ugyanez elmondható más ösztönökről is. Amikor a halálösztönnel kapcsolatos álláspontomat ismertettem pszichoanalitikus barátaimmal, a legnagyobb meglepetésemre azt tapasztaltam, hogy nyitott kapukat döngetek! Sőt ők maguk mutattak rá Freud írásainak több olyan helyére, amelyekből kiderül, hogy ő maga is milyen kevés bizalmat helyezett saját dualisztikus hipotézisébe, amelyet mint derekas monistának és mint mechanikus szellemben gondolkodó természetbúvárnak alapvetően s eredendően idegennek kellett éreznie.
Amikor nemsokára a meleg tengerekben szabadon élő korallhalakat tanulmányoztam, melyeknél az agresszió fajfenntartó funkciója egészen nyilvánvaló, akkor kaptam kedvet ennek a könyvnek a megírására. A viselkedéskutatás olyan sokat tud az agresszió természettörténetéről, hogy a hibás működéséből adódó és az embereknél is jelentkező tünetekre is van mondanivalója. Ha belelátunk egy betegség okaiba, az korántsem jelenti még azt, hogy a hatékony terápiát is megtaláltuk, de mindenképpen hozzájárulhatunk a beteg gyógyulásához.
A feladat nagysága, és ennek tudatában vagyok, meghaladja írói képességeimet. Szinte lehetetlen szavakba foglalni egy olyan rendszer működését, ahol minden mindennel kölcsönös ok-okozati összefüggésben áll! Ha csak egy benzinmotor működését akarjuk elmagyarázni, már akkor se igen tudjuk, hogy kezdjünk hozzá, mert az, aki az információt várja, csak akkor értheti meg a forgattyútengely lényegét, ha a hajtórúd, dugattyú, henger, szelep, áttétel szerepével már tisztában van. Egy rendszer egészének elemeit vagy összességükben értjük meg, vagy sehogy. Minél bonyolultabb felépítésű egy rendszer, annál nagyobb a kutatásra és a tanításra háruló feladat, és talán mondanom se kell, hogy az ember társas életét alkotó, ösztönszerű és kulturális úton szerzett magatartási módok hatásegyüttese a legeslegbonyolultabb szisztéma ezen a földön. Amennyiben azt a néhány ok-okozati összefüggést, amelyek – hitem szerint – a kölcsönhatásoknak ebben a gubancában ténylegesen követhetőek, érthetővé akarom tenni, akkor félő, hogy igen messziről kell kezdenem.
Szerencsére a megfigyelési tények mindegyike önmagában is érdekes. A korallhalak territoriális harca, a társas viszonyok közt élő állatok erkölcshöz hasonlatos ösztönei és gátlásai, a bakcsó szeretettelen házas- és társas élete, a vándorpatkányok véres tömegküzdelmei és még sok-sok különleges magatartásforma az állatvilágban – remélem! – leköti az olvasót, és így szinte észrevétlenül jut el a mélyebb összefüggések megértéséhez.
Odáig pedig azon az úton szeretném végigvezetni, amelyet magam is végigjártam, s ezt elvi okokból teszem. Az induktív természettudomány mindig az egyedi esetek elfogulatlan – „előfeltétel nélküli” -megfigyelésével kezdi, és innen jut el a törvényszerűség elvonatkoztatásáig: az általános elvig. A tankönyvek többsége a rövidség s a könnyebb áttekinthetőség kedvéért pont a fordítottját teszi ennek, s a „sajátosságok”-at bemutató részeket rendre megelőzik az „általános ismeretek”-et tartalmazó fejezetek, szakaszok. A bemutatás így ugyan áttekinthetőbb lesz, de sokat veszít meggyőző erejéből. Persze sokkal könnyebb megoldás az, ha felállítjuk először az elméletet, majd pedig megfelelő példákkal megtámogatjuk. Hisz a természet olyan sokszerű alkotás, hogy szorgos kutatással a legelképesztőbb hipotézis is bizonyíthatóvá válik. Igazán meggyőző akkor lenne ez a könyv, ha az olvasó tisztán az elébe tárt tények alapján ugyanarra a végkövetkeztetésre jutna, mint én. De mert ennyire fáradságos utat azért mégsem kívánok neki, ezért most így elöljáróban röviden ismertetem az előttünk álló fejezetek tartalmát.
Az első két fejezetben az agresszív magatartás jellegzetes formáival kapcsolatos egyszerű megfigyeléseket tárom az olvasó elé, a harmadik fejezetben áttérek az agresszió funkciójának taglalására, a negyedikben bővebben szólok az általánosságban vett ösztön-megnyilvánulás és a sajátosan agressziós ösztön fiziológiájáról, méghozzá azért, hogy érthetővé tegyem az agresszív magatartás feltartóztathatatlan, ritmikusan ismétlődő kitöréseinek spontaneitását. Az ötödik fejezetben bemutatom a ritualizáció folyamatát és az általa létrehozott ösztönjellegű késztetések önállósulásának mechanizmusát attól a céltól vezérelve, hogy ezek agressziógátló hatásának későbbi megértését megkönnyítsem.
Ugyanezt a célt szolgálja a hatodik fejezet is, amely általános körképet próbál adni az ösztönjellegű késztetések hatásainak összefüggésrendszeréről. A hetedik fejezet konkrét példákon mutatja be, milyen mechanizmusokat „talált fel” a fajok evolúciója, hogy az agressziót ártalmatlan mederbe terelje, ennek a feladatnak melyik részét vállalta magára a rítus, és hogy mennyire hasonlóak az így kialakuló magatartási módok azokhoz, amelyeket az embernél a felelősségteljes erkölcs irányít. Ezek a fejezetek megteremtik a lehetőségét annak, hogy a társas rend négy igen eltérő típusát megérthessük. Az első az anonim csapat lesz, amely mentes ugyan bárminemű agressziótól, de nélkülözi az individuumok személyes ismeretségét és összetartását is. A második a bakcsók és más kolóniákban költő madarak kizárólag a védendő territórium struktúrájára felépített családi és társadalmi élete. A harmadik a patkányok érdekes nagycsaládja, amelynek tagjai nem egymást, hanem inkább egymás szagát, a nemzetségszagot „ismerik” fel, így a családon belül fejlett szociális érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, de az idegen, más nemzetséghez tartozó patkánnyal kíméletlenül harcolnak. A társadalmi rend negyedik fajtája végül az, ahol a személyes szeretet és barátság köteléke megakadályozza, hogy a kötelék tagjai egymás ellen küzdjenek vagy bántalmazzák egymást. A társas viszonynak ezt a formáját, amely számos egyezést mutat az emberek társas viszonyaival, a nyári lúd példáján fogjuk megismerni.
Azt remélem, hogy ez a tizenegy fejezet rávilágít az emberi agresszió hibás működésének okaira. Az alázat dicsérete című fejezet azokat a mélyről jövő ellenérzéseket szeretné megszüntetni, amelyek sok embert akadályoznak abban, hogy saját magukat is a világegyetem részének tekintsék, elfogadva azt, hogy az ő magatartásukat is a természet törvényei irányítják.
Ez az ellenkezés egyrészt a kauzalitás negatív értékelésével magyarázható, amely sokak számára ellentmondani látszik az akarat szabadságának, másrészt pedig az ember szellemi gőgjével alapozódik meg. A 13. fejezet az emberiség pillanatnyi helyzetét próbálja objektíven bemutatni, valahogy úgy, ahogy egy földön kívüli biológus látna minket. A 14. fejezetben megpróbálok ötleteket adni, hogyan s mit tehetnénk az agresszió hibás működéséből adódó zavarok kiküszöbölésére, amelyek okait, azt remélem, jól ismerem.
Konrad Lorenz: Az agresszió (Das sogenannte Böse), Fordította: Tandori Dezső és Zoltai Ildikó, Kiadó: Cartaphilus Kiadó, Kiadási év: 2000
