„Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel: / láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül” Ezen a héten a 129 éve született Kassák Lajos gyönyörű versét ajánljuk.
„Kassák pályája nagyobb részében a társadalmi igazságtalanság terhe alatt roskadozó és lázadozó ember szemével látta a világot – írja Schöpflin Aladár Kassákról. – Ez a magatartás természetszerűen adódott az ő saját helyzetéből, élményeiből és nemcsak emberileg volt jogosult és szép kiállás azokért, akiket sorstársainak érzett, hanem irodalmilag is bő anyagot adott számára.”
Kassák Lajos író, költő, lapszerkesztő, képzőművész megkülönböztette magát, és nem csak a jellegzetes öltözékével: fekete, orosz nyakú inget viselt és hosszú hajat. Ahogy Veress Miklós Kassák Lajosról írja: „Kegyetlenül megformált arca ebben a halhatatlanságban eltöltött évtizedben sem lett kevésbé engesztelhetetlen, mint az örökös harcban eltelt nyolcvan év alatt… Az ő arcának faragását csak befejezte, nem megkezdte a föld, az ő költészetének vizsgálatához mindmáig kevésnek bizonyultak az utókor eszközei.” A magányos, magának való, ám nagyon is érzékeny és közvetlen művész egyszerűen fogalmazza meg érzelmeit, egy egyszerű boldog reggelről: „Mást nem láttam és nem hallottam, / de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg / fésülgetés nélkül odavetett soraimat.”
KASSÁK LAJOS: BOLDOG REGGEL
Kiállok a kapuba és eldúdolom a széllel:
láttam a napot, amint bársony köntösében fölszállt a mező virágai közül,
hallottam a részeg baritonistát a kakas torkában,
láttam a folyót ragyogni és nevetve tovább suhanni fehér habjai között,
hallottam a szelet, amint dudaszóval ereszkedett be a kürtőkbe,
láttam a kislányt kócosan és mezítelenül sétálni a függöny mögött,
hallottam az uccagyereket, amint magafeledten egy piros szekfűről énekelt,
láttam egy kart, mikor éppen üdvözölte a vidám érkezőt,
hallottam a füvek növését és a bogarak zümmögését,
láttam az öreg kertészt, amint rózsacsokrot nyújt át a szomszédasszonynak,
hallottam, hogy nem sokára parkírozzák a teret a házunk előtt,
láttam, amint a kőműves az épületállvány tetejébe kitűzi a májusfát
és hallottam, hogy a hátam mögött dicsérő szóval beszél rólam az anyám.
Mást nem láttam és nem hallottam,
de lehet, hogy éppen ez a nagy szegénység szépíti meg
fésülgetés nélkül odavetett soraimat.
