„Szemem téged keres, ha elkalandoz; / a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.” Ezen a héten a 71 éve született Nádasdy Ádám gyönyörű versét ajánljuk.
A számtalan díjjal jutalmazott Nádasdy Ádám költő, nyelvész, műfordító 1947. február 15-én született Budapesten. 1970-ben szerzett diplomát az ELTE angol-olasz szakán. 1972 óta az ELTE Angol Tanszékének munkatársa, jelenleg tanszékvezető docense. Neki (is) köszönhetjük Shakespeare különböző műveinek újrafordítását és újragondolását.
Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon című kötetének megjelenésekor így vallott: „Fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm. A világról, országról, boldogulásról sokmindent gondolok, de ezek nekem ritkán verstémák. Istenről is szoktam írni, úgy érzem, van vele kapcsolatom (remélem, ő is így érzi).”
NÁDASDY ÁDÁM: FÉLTÉRDEN
Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.
Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.
Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.
Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.
