„Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek, / Megmaradjon kedve a mulató népnek,” Amikor a vers önmaga élményt kínál és további élményekkel kecsegtet. Ezen a héten Tóth Árpád csendes vidámsággal teli versét ajánljuk.
Miért pont ezt a verset választottam? A hónap latin neve, Februarius a klasszikus szerzők szerint a szabin februm, „tisztulás” szóból ered. 1928-ban írt verse mégis többről szól, mint a tél elfogadásáról és a hónappal járó farsangi vigasságokról. Schöpflin Aladár jellemzése Tóth Árpádról így szól: „Ha hallottad őt beszélni, megismerted csöndes melankóliáját, szomorkás rezignációját, önérzetes szerénységét, a napfényesebb élet felé kitáruló vágyát, amely nem tudott céltudatos akarássá sűrűsödni, szemléletének és gondolkodásának önkéntelen, ostentatio nélküli eredetiségét. Modorában, viselkedésében, külsejében soha nem mimelte a költőt, de aki beszélt vele, ha nem ismerte is, meg kellett hogy érezze, hogy költővel beszél… Nem vetélkedett senkivel, nem bántott soha senkit, finom és gyöngéd volt, aki ismerte, szerette is.”
Talán elég annyi, hogy Tóth Árpád Februárius c. versében fellelhető egy személyes gondolat, amire jó emlékeztetni magam. És ez boldoggá tesz. Hiszen a vers önmaga is él.
TÓTH ÁRPÁD: FEBRUÁRIUS
Februáriusban alighanem tél lesz,
Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz,
Édesebb piros színt adva minden rúzsnál,
Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.
Acélkorcsolyáknak finom zaja ha von,
Láthatsz boldog népet a ligeti tavon,
S láthatsz úri nyüzsgést lokálban és bárban,
S felkurjanthatsz vígan: Be jó február van!
Csak aztán, ha jégről s bálakból kilépnek,
Megmaradjon kedve a mulató népnek,
S ne lenne példájuk olvadó hóember,
Hanem igaz szívű, hűséges jóember…
(1928)
