A nyelvismeret kötelező, de grammatikai tudás, műveltség és kellő kreativitás sem árt, ha van. Hogy könnyű dolga lenne az irodalmi fordítónak? Gazdag Tímea műfordító-szerkesztővel beszélgettünk a műfordítás szépségeiről és kulisszatitkairól.
A könyvszakma igazi mostohagyermekei a műfordítók, az esetleges hibákért azonnal őket okolják, a kritikák, könyvajánlók megjelenésekor gyakran említésre sem méltatják őket, olykor még a könyvekben sem tüntetik fel nevüket. Pedig egy könyv sikere rajtuk is áll vagy bukik. „Nem elég a szavak és mondatrészek megfelelő sorrendben egymás után rendezése, mert attól még üres marad a szöveg. Tapasztalatom szerint amellett, hogy a fordító otthon van a célnyelvben és a forrásnyelvben, szükséges nem kevés kreativitás” – vallja Gazdag Tímea, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Gazdag Tea műfordító.
Tea nem rugaszkodik el a valóságtól, miközben szabadidejében lenyűgöző fényképeket készít – jó néhány, az oldalon található fotót köszönhet neki a Cultura Magazin -, szerkesztőként pedig nem kevés kritikai érzékkel követi az általa és a kollégák által fordított műveket.
Hogy mutatkozol be, ha titulust kell mondani?
Műfordító és szerkesztő vagyok az önéletrajzom alapján, de nem tekintem magam hivatásos műfordítónak, mivel nem tanultam a szakmát, nem tudok felmutatni okleveleket arról, hogy én ehhez értek. Bár abban nem vagyok biztos, hogy egy fordítói szakvizsgától az ember érteni kezd hirtelen a műfordításhoz.
Természetesen tudják az ismerőseim, hogy mivel foglalkozom, és nagyon hízelgő, amikor valaki elcsodálkozik, vagy „Ezt te fordítottad!”.
Hogy kiből és miért lesz fordító, annak számos útja van. Hogy látod, mi a szakmailag helyes út?
Szakmailag helyes út az volna, hogy ha nem csak egy vagy két nyelv tudásának birtokában, hanem irodalmi műveltséggel is felvértezve válna valaki fordítóvá. Persze a legtöbben véletlenül lesznek műfordítók. Vagy azért, mert anyanyelvük a forrásnyelv és a célnyelv is, vagy mert irodalmi tapasztalatuk van (például maguk is írók). Én mindkettőt jónak tartom. Az első változat egy lexikális tudással is rendelkező fordító, a második pedig egy irodalom iránt rajongó, alázattal és szeretettel a könyvhöz közelítő ember. Baj egyikből sem lehet.
Mennyire kell jó írónak lennie a műfordítónak, hiszen a kreativitás elengedhetetlen, de oktatják, vagy intuíció, tehetség kell hozzá?
Nem elég a szavak és mondatrészek megfelelő sorrendben egymás után rendezése, mert attól még üres marad a szöveg. Tapasztalatom szerint amellett, hogy a fordító otthon van a célnyelvben és a forrásnyelvben, szükséges nem kevés kreativitás. Van, hogy „ki kell találni” a magyar szöveget, mert a puszta lefordítása nem elegendő a hangulat megteremtéséhez vagy a szituáció kifejező leírásához. A saját munkám során is előfordult, hogy Rilkét fordítottam magyarra, mert a hivatalos magyar fordítás annyit változott az eredetihez képest, hogy nem illett a helyzethez, amelyben a szerző idézte. Persze az ilyen verset hat emberrel olvastatom el, hogy rendben van-e.
Nem beszélve a szóviccekről! Két választásod van ilyenkor: vagy eltűnik a zseniális poén a magyar verzióból, vagy kitalálsz valami hasonlóan zseniálisat. Hát ehhez kell a kreativitás.
Mi a feladata a műfordítónak?
Ha ez egy röpdolgozat, azt mondom, hogy a műfordító forrásnyelvről célnyelvre fordít a nyelvi és nyelvtani szabályok betartásával.
Olyan nincs, hogy „majd megoldja a szerkesztő”, mert a fordításhoz hozzá tartozik a jó helyesírás, a vesszők megfelelő elhelyezése.
Említetted, hogy tévhitek keringenek a műfordítói munka körül. Mire gondoltál?
Valaki egyszer megkérdezte, hogy milyen programmal fordítok. Én csak pislogtam, a kérdést sem értettem. Tisztáztuk, és kiderült, hogy a kérdezőnek meggyőződése volt, hogy valamilyen szoftvert vagy online fordítóalkalmazást használok. Fel is háborodtam rendesen. Egy másik tévhit, hogy a fordító kezéből egyenesen a nyomdába kerül a könyv, hát nem így van. Van ebben a folyamatban még egy csomó ember, szerkesztő, konzulens, korrektor, szedő, tesztolvasó attól függően, mi a kiadóban megszokott folyamat.
Bizonyos tudatlansággal tekintenek az olvasók arra, hogy mit tehet, s mit nem a fordító a szöveggel. Te hogy látod?
A szerzői jogokra vonatkozóan: a könyvkiadók felhasználói szerződést kötnek, a fordítót egyszeri díjazás illeti meg, tehát általában nem a megjelent kötetek, új kiadások után kapja a fizetését.
Ami a szöveg bizalmas kezelését illeti – mert ez is egy fontos kérdés: természetesen a magyar szöveget, sőt az eredetit is bizalmasan tároljuk, kezeljük, nem osztogatjuk meg, mert az a szerző és a kiadók jogait is sérti. Nem beszélve az anyagi veszteségről, amelyet a kalózpéldányok okoznak.
Köztudott, hogy nincs túlfizetve a műfordító, a kilencvenes évek óta, az inflációval dacolva sem lettek magasabbak az ívhonoráriumok. Ez kihat a munkára?
Egy kolléga egyszer úgy jellemezte a műfordítást, hogy „nagyon költséges hobby”. Nagy ajándék, ha egy műfordító, szerkesztő ennek a munkának szentelheti az életét, és nem kell más munkát végeznie. Az én munkámra nem hatott ki soha az, hogy tudtam, nem az ívdíjamból fogok meggazdagodni, mert szeretem a műfordítást.
Persze van, amikor úgy jár az ember, hogy muszáj szabadságra mennie a hobbijából egy teljes állásba, különben bajba kerülhet a megélhetését illetően. Ez nagy baj, de sokdimenziós a probléma, nem hibáztatható az alacsony ívdíjakért a kiadó, mert rajta kívül sokan ülnek még az asztal körül.
Ifjúsági, illetve fiatal felnőtteknek szóló regényeket fordítasz a Könyvmolyképző Kiadónál, mekkora jelentőségük van a szavaknak, kifejezéseknek a befogadó közösség, az olvasók életében?
Óriási. A fiatalok különösen érzékenyek arra, ha egy szereplő szájába hozzá nem illő kifejezést adnak. Én szeretem azt a vagány, friss nyelvezetet, amelyet a tizenévesek használnak, és használom is a fordításokban mértékkel, mert van helye. Más íze lesz egy pörgő, kamaszok között zajló, poénokkal megtűzdelt párbeszédnek, ha az eredeti „You know…” helyére odabiggyesztem, hogy „Vágod?”. Belefér egy-egy „lóvé”, „király”, néhány kulturált csúnya szó, ha a szöveg megkívánja.
És ne legyünk elsőáldozók! Ha egy eredetiben az hangzik el, hogy „fuck”, az bizony az, ami: szitokszó. Nem fordíthatom „azt a kutyafáját”-nak, mert azon csak röhögni fognak.
Szerintem ez segít, hogy az olvasó magáénak érezze a szöveget, azonosuljon a karakterrel. Persze nem lehet túlzásokba esni, mert odavész az irodalmiság és erőltetetté válik a szöveg.
A kiadók figyelik a fordításokat, összevetik az eredeti szöveggel.
Kötelező, mert ha a szerkesztő nem veti össze, akkor megteszi egy könyves blogger, és abban nincs köszönet… Tudom, mert átéltem, rettenetes volt, azóta is rettegek a bloggerektől.
A szerkesztőnek egyszerre kell dolgoznia az eredetivel és a fordítással, mert félrecsúszhat, kimaradhat bármi. A fordító is ember, elfárad, tévedhet.
Különösen akkor fontos a szöveg összevetése, ha a regény speciális témában íródott. Például a Könyvmolyképzőnél megjelent Still Alice című könyvben nagy szerepet kap az Alzheimer-kór, így felkértek egy angolul beszélő orvos-szakértőt is, hogy segítsen a pontos fordításban, a Vámpírkalózok fordítása közben forró dróton voltam egy vitorlázóval, mert a különböző tengerészcsomók nagyon távol álltak tőlem.
Nézzük lingvisztikai szempontból. Az utóbbi hónapok egyik éles vitája egy szórakoztató regény műfordításával kapcsolatban robbant ki. Például kell-e ismernie a műfordítónak a történetet, a kort, szituációt, nyelvi közeget stb., amiben a történet játszódik?
A gyökeréig talán nem, de megismerkednie vele, utánajárni dolgoknak muszáj. Történelmi korszakok, fegyverek, földrajz, lósport, hajózás, haditechnika – komoly bakikat lehet elkövetni. Nem mindig van kéznél egy haditengerészeti szakértő például. És ha az olvasó jobban tudja, ha észreveszi, akkor baj van, mert csalódik a fordításban, nem kapja meg az élményt, amelyre számított.
Nádasdy Ádám mondta, hogy olyan, hogy nyelvromlás nem is létezik, a nyelv, ahogy a világ változik. Ez vajon azt is jelenti, hogy a műfordítói munka is változik, így például a múlt században lefordított művek ma más értelmet nyernek az újrafordítás által?
A nyelv talán változik, de a művek jelentése csak az egyes ember számára lesz más. Mást közvetít egy ma megjelent múlt századi regény számomra, és mást közvetít egy tizenéves számára.
A régi Dickens-fordításokban minden nevet magyarítottak: Thomasból Tamás lett és így tovább. Ez akkor fontos volt, de most, amikor az angol nyelv szinte beépült a szókincsünkbe, sőt, vannak Kevin és Sidney nevű gyerekek, nem lényeges.
A nyelvi bunkóság (a szövegkörnyezetbe nem illő, direkt káromkodások, szabadszájúság, hibák halmozása, magyartalan fogalmazások) mára szinte divattá vált. Hogy tapasztalod?
Azt hiszem, ebben is magas az ingerküszöb. Úgy vélik, a kritika nem ér el a címzetthez, ha kulturált a szóhasználat. Azt hiszik, trágárság nélkül nem érhető meg a mondandó, nem kelti fel a másik fél figyelmét.
Hogyan látod, mi az, ami ma jellemzi a nyelvi szókincs vagy szóhasználat változásait?
Ami nekem feltűnik, hogy egyre jobban szeretünk rövidíteni. Szinte már annyira, hogy az számít különcnek, aki teljes mondatokban beszél és ír. Az írásos rövidítések, szándékos torzítások a legrosszabbak. Tucc, mingyár’… Ez szörnyű, ráadásul beépül az emberekbe a helytelen írásmód.
Mennyire vagy kötött a munkád során ezen a téren?
Muszáj „haladni a korral”, nem lehet shakespeare-i nyelvezettel dolgozni, mert idejét múlt. De az eredetihez mindig igazodnom kell, nem módosulhat annyit a magyar szöveg, hogy annak semmi köze az idegen nyelven megjelent műhöz. De szándékos helyesírási hibákat sosem vétenék.
Ki az, akitől szeretsz fordítani, és miért, és ki az, akivel kiüldöznek a világból?
Első számú imádottam Maggie Stiefvater (Mercy Falls farkasai trilógia), aki épp a nekem tetsző mennyiségű jelzőt (sokat) és metaforát használ, amelyekkel élettelivé és szinte szagolhatóvá teszi a történeteit. Emlékszem a Shiver első mondatára, amit nagyjából hatszor olvastam el, amikor kézbe vettem a könyvet, és úgy megközelítőleg tizenkét verziója született meg a fordítás során. Nagyon mély nyomot is hagyott bennem.
Hasonló volt még Brent Weeks (Éjangyal-ciklus). Brent karcos, tömör, nyers stílusú szerző, aki csak azt írja le, ami fontos. Minden mozzanata fontos, minden szereplője kell a történetbe.
Ha végiggondolom, olyan szerzőket szeretek igazán fordítani, akiknek az írásait hobbiból olvasni is szeretem.
Szerző, akitől falra mászom? Hát van egy. Nem árulom el a nevét, nem illik. Egyébként nagyon tehetséges szerző, írt több zseniális ifjúsági könyvet, de van egy sorozata, amelyből tetszőlegesen kiválasztott kötet felmutatására sikoltozással reagálok. Nehéz munka volt, mert olvasni sem szeretem a modoros, terjengős, túlszervezett, tésztamód a végtelenbe nyúló, saját maguk körül futó történeteket.
Kibelbeck Mara
