Lucía Puenzo A német doktor című könyve úgy mutat rá az emberi gonoszság borzalmaira, hogy nem használja ki a II. világháború már ismert tragédiáit, az írónő ehelyett békeidőbe helyezi a cselekményt.
Lucía Puenzo 1973-ban született argentin írórendező, debütáló filmjét 2000-ben mutatták be, első könyvét 2004-ben adták ki. A 2011-ben megjelent A német doktor az ötödik regénye, németre, franciára és oroszra is lefordították. XXY című filmje díjak sorát nyerte el 2007-ben. Puenzo szívesen ír regényt és készít filmet ugyanabból a témából: miképp korábban a Halcsecsemő című filmet, A német doktort is saját regényéből rendezte. Ez az első kötete, amely magyarul is napvilágot lát.
Az első regény a Halál Angyaláról
A regényből készült filmet a 2013-as cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában vetítették először, és azóta is több fesztiválon szerepelt eredményesen. A főhős édesanyját a nálunk is népszerű Vad angyal című sorozat főszereplője, Natalia Oreiro alakítja, aki több díjat nyert ezen szerepéért. A filmet már vetítik a magyar mozikban, az alapjául szolgáló regény most jelenik meg először, az Európa Könyvkiadó gondozásában.
A II. világháború eseményei mély, sosem gyógyuló sebet ütöttek az emberiség kultúrafelfogásán. Az elmesélhetetlen történetek, amiknek a bűnösök halálával kellene véget érniük, nem hoznak enyhülést. A rémtettek olyan rémmesékben élnek tovább, mint hogy Hitler valójában még él, és hibernálva várja, hogy visszatérjen hadseregével – akár a Holdról is. Persze a főbűnösök közül néhányat valóban nem tudtak elkapni, ezek nagyobb része Dél-Amerikába menekült, és élt háborítatlanul. Mint például a kötet egyik főszereplője, az orvos José is, akiben nem nehéz azonosítanunk az auschwitzi haláltábor rettegett orvosát, Dr. Josef Mengelét.
Joséban fölösleges volna bűntudatot vagy félelmet keresni. Legnagyobb problémája nem is a Moszad előli bujkálás, hanem hogy a rejtőzködő életmód nem teszi lehetővé, hogy folytassa harcát az árja faj tisztaságáért. Se az antropológusi, se a kutatói énje nem talál kihívást, míg utazása során nem találkozik egy családdal. A kreol szülőknek fehér bőrű, szőke, világos szemű gyermekeik vannak, s ez persze rögtön felkelti az orvos érdeklődését: „Bosszantotta az ilyen kombináció, mert szemben állt a fajtisztaságról vallott elméleteivel. Több mint tíz éven át próbálta bemutatni az emberi genetika teljes és megbízható klasszifikációját, mint ahogy azt is, milyen károkat okozhatnak a rossz gének.” Fekete füzetébe rögtön le is rajzolta az egész családot, mindent lejegyzett róluk.
Ám mégsem a tökéletes példányok érdekelték a legjobban, hanem a korához képest apró termetű Lilith, akinek „sikerült árja génekhez jutni, de nem olyan mértékben, hogy elveszítse állatias vonásait. Az ilyen laboratóriumi patkányok izgatták a legjobban: tökéletesek, kivéve egyetlen vonást, amit nem lehet tolerálni”. Ettől kezdve José mindenképp a család közelébe akar férkőzni. ők, bár vonakodva, de engednek a kérésnek, hogy elkísérje őket Bariloché felé. A lakatlan sivatagi úton kíméletlen jégesőbe keverednek, ami elől egy viskóban találnak menedéket. Vendéglátóik mapucse indián őslakosok, akiket ugyanúgy koncentrációs táborokba gyűjtöttek az 1800-as években, ahogyan a zsidókat Európában a II. világháború alatt. A könyvben többször előkerül ez a párhuzam, José később meg is jegyzi magában: „Jól hallotta: még csak nem is Németországban találták ki a dolgot?”
Miután megérkeznek Lilith halott nagymamájának panziójába, útjaik elválnának, de ekkor már José nem akarja elengedni a lányt. Elhatározza, hogy a szülők bizalmába férkőzik, annyira, hogy elkezdhessen kísérletezni a lányon, és annak tökéletlenségeit kijavítva kivételes lényt hozzon létre.
Ettől a ponttól válik a történet egyre vészjóslóbbá. Ezt az atmoszférát Puenzónak végig sikerül fenntartania, sőt, ahogy José mind nagyobb szabadságban élhet, úgy gyülemlik fel az olvasóban valami megfoghatatlan, kellemetlen érzés: „Ritkán fordult elő az életében, hogy valamivel már első próbálkozásra ennyire elégedett lett volna. A siker rendszerint sok tucat meghiúsult kísérlet után következett, amikor már zúgott a dobhártyája kreálmányainak fájdalomüvöltéseitől. Most meg olyan könnyű volt minden…” Azonban – ahogyan a háború – ez a rémületes idill sem tarthat örökké.
A regény az 1960-as években játszódik. Valóságalapja is lehet, hiszen José, azaz Josef Mengele valóban évekig bujkált Argentínában, ahol több mítosz is született vele kapcsolatban, elég csak a szőke, kék szemű ikrekkel benépesített falujára gondolni. Puenzo a történetet José és Lilith szemével láttatja, betekintést engedve elnyomó és elnyomott lélektanába. A könyv úgy mutat rá az emberi gonoszság borzalmaira, hogy nem használja ki a II. világháború már ismert tragédiáit, az írónő ehelyett békeidőbe helyezi a cselekményt és új, sokkal intimebb helyzetben teremti meg a fenyegetettség atmoszféráját. Szikár, pontos mondatai nem eresztenek, ahogyan a fojtogató légkör feszültsége sem hagyja szabadulni az olvasót.
A traumák kibeszélése megrekedt memoárok, életrajzi szakmunkák és dokumentumfilmek formájában, szépirodalmi mű nagyon ritkán jelenik meg ebben a témában. Mengele alakját a magyar holokauszt-túlélő, dr. Nyiszli Miklós döbbenetes memoárja plasztikusan festi elénk; a Dr. Mengele boncolóorvosa voltam 1946-ban jelent meg először. A német doktoréhoz hasonló szituációt Stephen King pedzegetett korábban: A remény rabjai című könyvének egyik kisregénye, A jó tanuló is egy öreg SS-tiszt és egy gyerek különös kapcsolatáról szól (filmváltozatát, Az eminenst 1998-ban mutatták be). Hitler alakját már többen is regénybe szőtték, például Moldova György a Titkos záradékban, valamint Timur Vermes a tavaly megjelent Nézd, ki van itt című könyvében, de Puenzo az első, aki a Halál Angyalát teszi főszereplővé szépirodalmi alkotásban. Tabutörő regény született.
Új Krisztina
Könyvjelző
