Eskmo és a Nap

Tört ütemek, zajok, váratlan megállások, lassulás, gyorsulás, csöndek. A táncolók követik, az egész test reagál, ez itt nem nosztalgia buli ugrálással. Eskmo Sol c. lemezének bemutatóján járt Lengyel Gyula a Teslában.

A buli este tízre volt hirdetve. Sejtettük a koncertre hozzám csatlakozó barátommal, hogy nem fog ez időben kezdődni, de a valóság azért először kissé ránk csapott. Valamivel tíz előtt a hely felé tartva szembejött velünk az utcán Eskmo, vagyis ő a helyszínnel ellentétes irányba indult, nyilván tankolási céllal.

Tudjuk, fél Európa Budapestre jár görbülni – méltán. Amikor azonban két bulizni szerető, de már nem teljesen mai pasi számára kiderül, hogy egy DJ buli este tíz helyett éjjel egykor kezdődik (a magyar elő-DJ már éjfél körül elkezdte, de az nekünk nem jött be), akkor hirtelen át kell azért kicsit állítani az idegpályákat, és azt mondani, hogy „na akkor nézzük csak, ez addig hány sör, hány pálesz és másnap mennyire fogok kettőt látni minden egyes gyerekből, sőt, az asszonyból is”.

Na de ez nem baj. Eskmo nagyszerű hangulatot teremtett, professzionális szinten. Ebben nagyban segítette, hogy a Tesla (volt Elektrotechnikai Múzeum) koncerttermének akusztikája, hangosítása, hangfalai valóban kiválóak.

A DJ-zeneszerző teljesen máshogy játszotta a lemezt, mint ahogy ez a zene a stúdióban szól. Táncparkettre alkalmazta – nagyszámú ritmikai elemmel színezte – az absztrakt chill-t. A fényélmény, a „Sol-hangulat” megvolt a koncerten is, de itt a meditatív, organikus, downtempo elemeket egy kicsit könnyedebb, emészthetőbb ritmika tartotta össze.

A mintegy kétszáz emberből álló közönségben sokan táncoltak, bár voltak elég „osztós” részek is… Tört ütemek, zajok, váratlan megállások, lassulás, gyorsulás, csöndek. A táncolók követik, az egész test reagál, ez itt nem nosztalgia buli ugrálással. Eközben Eskmo koncentrál. Ott építi fel darabjait a közönség előtt, gondolom, egy száma sem szólal meg kétszer ugyanúgy. Ebben a Krush-féle DJ vonalhoz kapcsolódik.

A ritmust – a vélhetőleg részint előre megírt elektromos dobszekvenciákon kívül – lézerkardra hajazó neonkék dobverővel rögtönözte elektromos dobon. „Az elektromos dob, azon kívül, hogy sokkal látványosabb, mint egy nyomógombos dobgép, egy csomó lehetőséget ad az improvizációra, a tervezett hibázásra: nem baj, ha nem metronóm pontosságú a basszus, attól a kis bukdácsolástól csak karakteresebb lesz az összhatás”, olvashatjuk az Index élménybeszámolójában[1].

A (tervezett) hiba a mű szerves részévé válik… A gondolat mindig is megtermékenyítő volt, de legalábbis az avantgarde, John Cage óta megóv a sterilitástól, közelít mindahhoz, ami emberi.

„A sebezhetőség fontos szerepet kapott”, mondja Angelides a CoS online magazin riporterének a Sol album alkotói folyamatairól szólva, majd így folytatja: „a zenével kapcsolatos interakcióimra mindig is mint kapcsolatokra tekintettem (…) Azt hiszem, ez volt az egyik fő célom, hogy megengedjem magamnak, hogy egy kicsit sebezhetőbb, valahogy nyersebb, szégyentelenebb legyek az album hátterében álló gondolatokra, a kontextusra, a narratívára és a hangok minőségére vonatkozóan.”[2]

A ritmusok előállítása céljából – dobon, dobgépen, hangmintán kívül – a Los Angeles-i zeneszerző nagy mennyiségű talált tárgyat alkalmazott. Valószínűleg szó szerint talált tárgyat, mert bőven el lehet képzelni, hogy a koncert előtt Eskmo lement a Tesla raktárába és onnan felhozott egy csomó mindent, amin dobolni tudott. A helyszín ipari múltjára, high end jelenére saját ipari zenei ötlete válaszolt. A dobozos sör kinyitása, a kereszt alakban összehegesztett fémrudak, a nagyméretű műanyagballon, a műanyagcsövek, lécek, koszos fémlapát csapkodásával keletkező szisszenést, csattanást, puffanást mikrofon vette élőben és looper játszotta körbe. Így az egyszer megszólaltatott hang ismétlődik, a rétegek egymásra halmozódnak, a korábbi rétegek bármikor élőben ki-be kapcsolhatók, épül, szerveződik az ipari techno és a viccesen is komoly gag.

Mindeközben a hangépítő művész indítja és megállítja, a közönség felé fordított szinti billentyűzeten játssza, effektezi egyedi elektronikus hangzásait, valamint a talált, diktafonnal gyűjtött hangokat, zajokat. „Szeretek hangokat kifaragni” mondja Eskmo[3]. Mindezek a hangok szerintem némely hozzá hasonló, vagy vele egy kalap alá sorolt művész zenéjénél izgalmasabbak.

Az a gyanúm, hogy a kritikusok és a zenehallgatók egy része felületesen, valamiféle műfaji hasonlóság (a nagy, amorf techno/elektro/chill-out kategóriák) alapján összemos össze nem illő dolgokat. Az ízlés kérdéseiről, tudjuk, nem érdemes vitázni, de azért van klisé(szerű), és van egyedi hang. Jordan J. Michael kritikus a Treble online magazinban például azt állítja, hogy „ezek olyan hangok és hangulatok, melyeket hallottunk már előzőleg”[4], majd Eskmo zenéjét a The Knife Silent Shout-jához hasonlítja. Nos, jómagam az oldalon ajánlott, állítólag Eskmo zenéjéhez „hasonló” opusokat (Rustie, Matthew Dear, The Knife zenéit) – finoman szólva – könnyű kis daraboknak (az unalomig easy listeningnek) hallom Eskmo súlyos állításaihoz képest.

Nem véletlen, hogy Angelides-t a 90-es évek közepe óta működő, nagynevű, egyedi hangzású brazil zeneszerző DJ, Amón Tobin mutatta be a szélesebb közönségnek, megállapítván, hogy „az egyik legjobb produkció, amit mostanság hallottam.”[5]

Eskmo itt-ott énekel is, jó hangja van. De ebből sajnos nem túl sok derül ki, mert a hang szinte mindig effektezett. Tudom, hogy ez is a trend része, de én nem szeretem ebben a stílusban, hogy az emberi hang túl gyakran szét van effektezve: visszhangosítva, torzítva. Milyen jó zenészek a PVT, vagy Zammuto zenészei, milyen jók az énekesek is; és ott is alig van „rendes” énekhang. Van persze, ahol ez indokolt, jól beleillik ezeknek a muzsikáknak a sokszor torz, nyers, nagyon mély, zúgós, absztrakt hangzásaiba, de – ahogy Eskmo zenéjében a tárgyakon dobolás hangjai is nagyrészt az eredeti hangjukon szólalnak meg – kellenének olyan hosszabb epizódok, ahol az emberi hangok természetesen szólnak. Akad erre példa bőven a 90-es, 2000-es években indult „nagyok” között: DJ Shadow, DJ Krush, Coldcut, Massive Attack, Flanger.

Végül ennél is mélyebbre nyúlnék a múltba, hogy az Eskmo-féle hangulatot és hangütést tágabb közegében elhelyezzem. Itt a 60-as 70-es évek progresszív és space rockja, a Pink Floyd Ummagummája: a Set the Controls for the Heart of the Sun, a Grand Wizier’s Garden Party; a konkrét zene[6] és az ipari zene kísérleti, komolytalan komolysága érhető tetten. Jó, hogy ezek a távlatok vissza-visszatérnek a kortárs muzsika történetében.