A leggonoszabb szívű kritikus is ellágyul azon, ahogy a film a mozgássérült szereplőkkel bánik. Ezt szerintem iskolákban kellene tanítani, és nem csak filmakadémiákra gondolok. A Tiszta szívvel biztos érzékkel kerüli ki a tocsogó érzelgősséget és a romanticizálást…
Till Attila – Tiszta szívvel
A testi fogyatékokra fókuszáló filmalkotások mára komoly hagyományt teremtettek nemcsak az amerikai, de az európai közönségfilmben is. A 2011-es francia Életrevalók bombasikere után egy magyar filmes írt komplett forgatókönyvet kerekesszékes főszereplőkre, a leendő néző pedig izgulhatott, mennyire szenved majd a gengszterfilmnek beharangozott mű rusnya ízlésficamban, vagy más visszataszító rendellenességben.
Nos, úgy tűnik, Till Attila immúnis a másodfilmes betegségekre. Rendhagyó coming of-age mozija kedves, okos és emlékezetes mozi lett: tényleg szívhez szól közhelyek, giccsbe pácolás vagy szúrós izzadságszag nélkül. A magyar közönségfilmet ugyan sokszor éri a vád, hogy fogcsikorgató erőlködéssel próbál lazának látszani, a Tiszta szívvel azonban olyan, mintha egy áporodott szobában hirtelen kinyitnánk az ablakot: friss levegőt áraszt, s mi boldogan, mohón lélegezzük be. Még a hibáit is szeretjük, a dramaturgiai hézagokat betömi a lelkesedés és a szeretet.
A kerekesszékes Zoli (Fenyvesi Zoltán alias „wheelchairguy” – aktivista, sportoló és blogger) életmentő gerincműtét előtt áll, de nem akarja bevállalni édesanyja (Balsai Móni) kitartó könyörgésére sem. A fiú a depresszió szakadékának szélén egyensúlyoz, rég külföldre menekült apját látatlanban is gyűlöli, kerüli az embereket, nem akar szóba állni az orvosaival. Vitriolos humorú, a mozgásban szintén akadályozott barátja, Barba Papa (Fekete Ádám), valamint közös képregényük készítése tartja benne a lelket: a két fiú sülve-főve együtt van, együtt alkotnak és együtt vészelik át, hogy bimbózó művészetük a külvilág közönyös elutasításába ütközik.
Ebbe a rosszkedvű, kallódó létállapotba érkezik deus ex machinaként a szintén kerekesszékes, extűzoltó Rupaszov (Thuróczy Szabolcs). A komor tekintetű varkocsosról hamarosan kiderül, hogy bérgyilkos, s szívesen kínálna munkát a periférián tengődő fiataloknak. Főnöke, Rados (dr. Vitanovics Dusán, egyébként agysebész) azonban nem nézi jó szemmel a „nyomik” (öndefiníció) bűntényekben vállalt közreműködését, a film központi kérdésévé így az válik, hogy Rupaszovban az eurók illata vagy a férfibarátság lassan ébredő, nemes érzése diadalmaskodik-e a film végére.
A Tiszta szívvel hipermarket-belsőket idéz, értem ezalatt, hogy annyi műfajt zsúfol a száz perces játékidőbe, amennyit nem szégyell. Egyszerre vígjáték, gengszterfilm, drámai fejlődéstörténet, western, akciófilm, krimi, romantikus film – biztos, hogy ki is hagytam valamit. Világhíres rendezőknek tört már bicskája hasonló kísérletekbe, magyar előzmény meg kevés van (talán épp Tilla debütáló játékfilmje, a Pánik), úgyhogy az első dolog, amit imádok a rendezőben, hogy ennyire bátor. Nem fél a halmozástól, óvatoskodás és szégyenkezés nélkül veti bele magát a zsánertengerbe. Filmje nem is lesz rongyosra koptatott kliséhalom, amilyenből ezeregyet láttunk már, persze az eklektika bűvöletében nagyon könnyű eltévedni, végleg elveszteni az irányítást a kócos felépítésű fejezetek, az önálló életre kelő anyag felett.
Tilla és csapata bőszen kavarja a sokszor idegennek ható stíluselemeket, a vakmerő mixtúra nem lehet minden ízében egyenletes színvonalú: képtelenség büntetlenül gyengéd érzelmeket halmozni az előző jelenetben, majd csont nélkül akciófilmes pörgésbe váltani. Az elliptikusság itt-ott felsérti a dramaturgiát, értelemzavaró, olyan érzésünk van, mintha direkt nem avatnának be minket egy izgalmas játék fordulataiba (így is van, mellesleg). Ilyesfajta stílusbravúr keveseknek sikerül tökéletesen, a szerves forma megteremtése nem Tilla legnagyobb erőssége, sőt mintha direkt minél messzebbre hányná magától a bevett filmes szabályokat. Műve ennek ellenére mégis átgondolt logika alapján készült, egységes, szuverén szemléletet képvisel, a nézői beavatatlanság nem öncél, hanem a koncepció előre kiagyalt hatáseleme, s ez a zárlat ismeretében mondható el tiszta szívvel.
A leggonoszabb szívű kritikus is ellágyul azon, ahogy a film a mozgássérült szereplőkkel bánik. Ezt szerintem iskolákban kellene tanítani, és nem csak filmakadémiákra gondolok. A Tiszta szívvel biztos érzékkel kerüli ki a tocsogó érzelgősséget és a romanticizálást, ugyanakkor nem szégyelli azt a nagy szeretetet és tiszteletet, amit hátrányos helyzetű karakterei iránt érez. Till Attila – és a poénok fő motorja, Fekete Ádám – távol tartja magát a píszi biztonságától, bátran csinál viccet a mozgás legkülönfélébb akadályaiból, amin vigyorogni a valóságban „normál” halandóknak szigorúan tilos. A főszereplők nem teszik magukévá a cyranói axiómát, rajtuk igenis lehet, sőt kell is nevetni: természetesen csak olyan jó arányérzékkel és ízléssel elkészített jelenetekben, amilyeneket a Tiszta szívvel csapata alkotott. Kerekesszékesek Robert Rodriguez-szerű szekvenciákban lövöldöznek műanyag szatyorból és keverednek béna autós üldözésekbe, vedelik a töményet, csajoznak dezodorfelhőben, vagy épp csak elruccannak horgászni, ahol Barba Papa – a film legviccesebb jelenetében – hosszú perceken át dörmög azon, hogy most tényleg ennyit tud a természet, s ez a kirándulás tökéletesen értelmetlen dolog.
A csapatmunkából mindenki kivette a részét: Kalotás Csaba zenéjéből leginkább az akasztás-jelenet szomorkás-szívfacsaró motívumát tudom felidézni, és intenzív, markáns a vizuális világ is (operatőr: Juhász Imre). Ami a sztorit illeti, egyetlen szálat éreztem igazán a filmből kilógva kicsit bizonytalanul fityegni a semmiben, és ez Rupaszov hosszúra nyúlt, némileg érthetetlen románca a roma szépséggel, Évával (Danis Lídia). Thuróczy Szabolcs – Tilla állandó munkatársa, és a Pintér Béla Társulat oszlopos tagja – viszont annyira sugárzó a vásznon, annyira jól hozza ezt a bizarr, a tesztoszteronszagú macsóságban is érzelmes bunkót, hogy felteszem, sokarcúságának megmutatása miatt írtak neki több szálat a kelleténél. Dr. Vitanovics Dusánt arcberendezése miatt az isten is maffiafőnök-szerepekre teremtette (bár a párbeszédekben egy Thuróczy-kalibernek nem lehet méltó partnere), a fiatalok pedig hitelesek, természetesek, egyetlen mondatuk nem hat papírízűen – sokat improvizálhattak a bennük mélyen bízó direktor irányítása alatt.
Persze ki tudja, ömlengenénk-e ennyit a filmről, ha az alkotók a legvégén nem szerelnek jókora csavart a történetbe. Valószínűleg kevésbé, bár akkor a Tiszta szívvel egyáltalán nem, vagy máshogyan készült volna el. A plot twist nem hat kimódoltnak, szépen kitölti a hézagokat – kivéve a szerelmi históriáét, de lehet, hogy csak az én csőrömet piszkálja a dolog -, s biztossá válik: ennek a mozinak a minőségi szórakoztatás mellett valóban van súlya és mélysége. A szíve pedig hatalmas.
Hegedüs Barbara
