„A férfiak irigylik, vele álmodnak az asszonyok. Holott az elegáns Lukács Pál nem óhajt vágyak lovagja lenni. Komoly, higgadt, szerepeinek élő ember.” Lukács Pál, vagy ahogy a világ ismeri, Paul Lukas, az egyetlen Oscar-díjas magyar színész 125 éve született.
Lukács Pál (ahogy ismertté vált: Paul Lukas) 1891. május 26-án született. Iskoláit követően kereskedelmi pályára készült, az első világháborúban a fronton szolgált, meg is sebesült. Leszerelése után, 1915-ben beiratkozott a színi akadémiára, ahonnan fél év múlva elcsábította a kassai színház, tanulmányait sosem fejezte be. A Bánk bán címszerepében lépett először színpadra, majd Othellót játszotta. Két év múlva Budapestre szerződött, 1918-tól csaknem egy évtizedig a Vígszínház tagja volt.
A feltűnően magas, jóképű fiatalember főként hősszerelmes szerepeket kapott, amelyekben jellemábrázoló képességét is megcsillogtathatta, a kritika szerint képes volt klublevegőt teremteni egy hatalmas színpadon is. Berlinben Max Reinhardt rendező irányításával játszott, itthon Fedák Sári partnere volt az Andrássy úti Színházban. A Vígben A Noszty fiú esete Tóth Marival Stromm ezredesét alakította, Csehov Cseresznyéskertjében Trofimov, A három nővérben Andrej, G. B. Shaw Nagy Katalinjában Potemkin volt. A filmvásznon 1918-ban debütált A szfinx címszerepében, négy évvel később Bécsben Korda Sándorral forgatta a Sámson és Delila című alkotást.
Élete 1927-ben vett gyökeres fordulatot, amikor Adolph Zukor, a hollywoodi Paramount Stúdió elnöke a lengyel születésű Pola Negri partnerének szerződtette a Rachel című némafilmben. A szülőhazájában sztárnak számító színész nehezen szokta meg, hogy válogatásokra és próbafelvételekre kell járnia. Paul Lukas néven 1928-ban a Moszkvai lány című filmben szerepelt először, a szintén magyar Bánky Vilma oldalán. Hamarosan világhírű lett, összesen mintegy száz film főszerepét játszotta el, ünnepelték a Broadwayn is Ibsen Nórájának Rank doktoraként.
„Magas alakja, érdekes profilja, erőteljes fiatalságának őszes haja népszerű és jól ismert. A férfiak irigylik, vele álmodnak az asszonyok. Holott az elegáns Lukács Pál nem óhajt vágyak lovagja lenni. Komoly, higgadt, szerepeinek élő ember. A színpadon nem utazik apró hangulatcsinálásra, hatásos nüánszokra, amelyek a karzatot és a hölgyek szívét szokták megejteni. Nem cizellál, nem faragcsál a figuráin. Lukács Pál művészete olyan, amilyen egyénisége: férfias. Nagy ecsetvonásokkal csinálja meg a szerepeit. Úgy dolgozik, mint a freskófestők: széles gesztusokkal. Alakjai ezért élnek egységes életet, a függöny felgördültétől annak legördültéig. És azért van, hogy anélkül, hogy forszírozná a detailokat (részleteket – a szerk.) alakításai a detailokban is mélyek, megkapóak” – írja, a „B” monogram mögé bújó korabeli kritikus a Tolnai Világlapjában Lukácsról.
Pályáján nehézséget okozott a hangosfilm megjelenése, mert ezután az erőteljes mimikát és a hangsúlyos gesztusokat visszafogottabb alakítás váltotta fel. Bár kiejtése miatt többször elkeseredett, önérzete nem hagyta, hogy más hangján szólaljon meg filmjeiben. Fél év megfeszített nyelvtanulás után a Paramount Stúdió olyan elégedett volt a próbafelvétellel, hogy ötéves megállapodást írtak alá vele, immár beszélő színészként.
Férfias megjelenése, lenyűgöző egyénisége, eleganciája a hős jellemszerepekben érvényesült legjobban. A harmincas években egyaránt játszott fekete-fehér amerikai filmdrámában (Mindenki nője) és romantikus alkotásokban (Szigorúan erkölcstelen). A George Cukor rendezte Fiatal asszonyok című dráma női főszerepét Katharine Hepburn és Joan Bennett alakította, ebben a filmben Lukács egy Goethe-versre komponált Csajkovszkij-dalt is énekelt, a dal szövegét ő ültette át németről angolra. Az évtized második felében Angliában is forgatott romantikus vígjátékot (Vacsora a Ritzben) és krimit Alfred Hitchcockkal (Londoni randevú).
Az 1933-tól amerikai állampolgár Lukács legnagyobb sikerét az Őrség a Rajnán című fekete-fehér filmben aratta, amelyben partnere Bette Davis volt. (Lillian Hellman darabját előbb a Broadwayn vitte sikerre.) Az antifasiszta háborús drámában nyújtott alakításáért 1943-ban megkapta a legjobb színésznek járó Oscar-díjat, majd a New York-i filmkritikusok elismerését is, és rákövetkező évben, 1944-ben begyűjtötte a Golden Globe-díjat, kitüntetését.
„A forgatókönyv olyan jól sikerült, hogy szinte nem is kellett tanulni a szerepet, teljesen hozzám nőtt…” – mondta az Oscar-díj kiosztó gálán Lukács Pál, vagy ahogy a világ ismeri, Paul Lukas. A Kurt Muller alakítás még ugyanebben az évben elnyeri a New York Film Critics Circle Awards, a New York-i Filmkritikusok díját, és rákövetkező évben, 1944-ben a Golden Globe: a legjobb férfialakítás díját is. 1960-ban a film Oscar-díjának köszönhetően Hollywoodban, a sétálóutcában, a hírességek utcájában (a 684. Hollywood Blvd.-on) neki is bronz emlékcsillagot helyeznek el, amely örök időkig hivatott figyelmeztetni az arra járókat egy magyarra, aki világhírnévre tett szert színészi játékával.
Pályafutása során játszott még kalandfilmben (a 20 000 mérföld a tenger alatt című Verne-regény Walt Disney-féle feldolgozásában), zenés vígjátékban (az Acapulcói kalandban többek közt Elvis Presley és Ursula Andress volt a partnere), tévéfilmben (a pályafutását akkor kezdő James Deannel) és televíziós sorozatokban (FBI, Hotel Paradis). Utoljára 1970-ben lépett kamera elé egy tévéfilmben.
A háromszor nősült Lukácsnak két szenvedélye volt: az állatok segítése, szinte minden kóbor kutyát hazavitt, a másik pedig a repülés, magánrepülőgépét gyakran ő vezette. Mindezek mellett kiválóan teniszezett.
Az eddigi egyetlen magyar születésű Oscar-díjas színész 1971. augusztus 16-án nyaralás közben halt meg a marokkói Tangerben. Felesége előző nap hunyt el, az átélt izgalmak miatt ő másnap kapott szívinfarktust, és az orvosok már nem tudtak rajta segíteni. Kívánságára Spanyolországban temették el, sírja Málaga városában található.
