2017. október 17.  Kedd
Pára 7 °C Pára
Rovatok
2017. október 17.  Kedd   Hedvig
Pára 7 °C Pára

Eger várának védelme

50 éves a Hair musical

Ég és föld között

Fábri Zoltán filmes világa

Eger várának védelme  
465 évvel ezelőtt, 1552. október 17-én Dobó István kapitány vezetésével az egri vár védői visszaverték az ostromló török hadat.
50 éves a Hair musical  
50  éve, 1967. október 17-én mutatták be a hippikultúra és a vietnami háború elleni tiltakozó mozgalom jelképévé vált Hair című musicalt.
Ég és föld között  
Ég és Föld között címmel a Biblia és a magyar képzőművészet kapcsolatát körüljáró nagyszabású kiállítás nyílt a Várkert Bazárban, Budapesten.
Fábri Zoltán filmes világa  
100 éve, 1917. október 15-én született Fábri Zoltán háromszoros Kossuth-díjas filmrendező, a magyar filmművészet kimagasló alakja.
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Magyarok, Wiz Khalifa, nosztalgia című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Szubkultúra

Magyarok, Wiz Khalifa, nosztalgia

Szerző: / 2017. augusztus 11. péntek / Szubkultúra, Koncertek   

Ez az emberlepte Sziget – immár a huszonötödik – persze nem az, ami volt, de tök felesleges fiatalkorunk kócosságát, kóstolódó éveit számonkérni egy jól dübörgő bizniszen.

A 2017-es Sziget csütörtöke

Ez a cikk a nosztalgiával, azzal az édes-bússal kezdődik. Meg azzal, hogy mi a jó a sokat kritizált Sziget Fesztiválban. Nem beszélek a levegőbe, ott voltam első alkalommal is, amikor a Hajógyárin még jóval több volt a fűszál, mint az ember: és aztán mindegyiken, még vagy tíz éven keresztül. Gyűjtögettem a hetijegy árát, meg a nyakba akasztható, majd karszalaggá transzformált belépőjegyeket, és már július végén a számban éreztem a Szigetsör jellegzetes, poshadt ízét. Aztán kimaradt egy. Fájt a szívem, mint a negyven éve lottózóé, amikor a demencia először veri ki a fejéből a szelvényvásárlást. Aztán még egy: az már nem tűnt annyira tragikusnak. Később valami ingyenjeggyel kijutottam párszor, de egy darab koncertet nem néztem meg, inkább letettem magam a Csónakház egyik sörpadjára, és nem mozdultam, amíg ki nem dobtak.

Ennek is vagy nyolc éve.

25. Sziget fesztivál, 2017 (Fotó: Varga Benedek / Sziget)

Ez az emberlepte Sziget – immár a huszonötödik – persze nem az, ami volt, de tök felesleges fiatalkorunk kócosságát, kóstolódó éveit számonkérni egy jól dübörgő bizniszen. Nem tartozom azok közé, akik a méret- és közönségváltozás miatt elundorodtak tőle. Sőt. Üdítő és felszabadító érzés volt, hogy – mintha külföldre utaztam volna – városnyi méretű, arctalan falanx vesz körül, emberek követhetetlen forgataga, és hogy az általam amúgy kedvelt kisfesztiválokkal ellentétben mindenki felszívódhat, eltűnhet a tömegben, akadálytalanul belesüppedhet a saját énjébe. A Szigeten ugyanis nem virágzik a kultúrturizmus, nem parádézik a belvárosi menazséria, a sznob-belterj, aminek amúgy te is része vagy: nem köszön rád egykori egyetemi társ minden sarkon: nyugodtan rághatod a körmöd, elmehetsz titokban egy Neoton-koncertre (nem tudom, van-e még ilyen a Szigeten, tizenöt éve a cikifanság csúcsa volt), vagy motyoghatsz félrészegen, úgyis csak “néhány” turista látja. Hátat fordíthatsz az elitélményeknek, nem kell a művelt felső középosztály régióiban szárnyalnod, maradhatsz nyugodtan a földön, konkrétan a porban, fetrengve akár, és tolhatod számolatlanul a fesztiválsöröket, úgyse kíváncsi rád a kutya se.

25. Sziget fesztivál, 2017 (Fotó: Varga Benedek / Sziget)

Tehát: sok év után először Sziget Fesztivál on, hogy trendi legyek.

A szerdai nap Pinkjét lustaság miatt hanyagoltam, így némi bűntudattal óvakodok a szakmai helyszínre a sajtóbérletért. Emlékszem még, tíz-tizenöt éve micsoda kínkeserv volt, mennyi vér, veríték és könny kísérte a bejutást: ma a tűző nap öt percnél tovább se gyötör, minden gyorsan és hatékonyan zajlik. Nagy örömömre a kedves security nem veszi el a vizemet, pedig a motozás előtt halálos félelem jár át, a pénzemet ripszropsz kártyává teszem – annyi átváltópont van szerte a Hajógyárin, mint az oroszok.

Háromig egyedül kell elütnöm az időt. A délutáni lődörgés egyetlen hozadéka a sajtóközpontbeli kávézás és a civil sátorok megtekintése, illetve hogy találkozom a húgommal, aki első egyetemi évét lezárva robotol ebben a hőségben, bár Tom Odellre szívesen kilógna. Én meg innék egy koktélt, de délután kettőkor a leglájtosabb mojito is súlyos alkoholmérgezést okoz. Különben is péntekre, PJ Harvey-ra tartalékolom az energiámat, mint a korombeliek általában: az énekesnő nevének hallatán a húgom csak nagy szemeket mereszt, az meg ki f… Mégiscsak repül az idő, gondolom bánatosan, de akkor meg az Ederlezit hozza a szél valami távoli helyszínről. Elérzékenyülök, eszembe jut a régi Világzenei Színpad, amire ma már angolul vésik fel, hogy World Music: Varttina-t meg Kiss Erzsi Zenét hallgattunk ott kilencvenkilencben, és sose tudtam, hogy jutok a végén haza, mert taxira nem volt pénzem, a Hév meg már nem járt.

25. Sziget fesztivál, 2017 (Fotó: Varga Benedek / Sziget)

Mielőtt végképp a konfabuláció ingoványos területére tévednék, szerencsére befutnak a haverok, akikkel a nap végéig mérgezett egérként kerengünk majd egyik végponttól a másikig. Elvágtatunk egy Parno Graszt-koncertre. Sajnos kevés az ember, ami a késő délutánt meghazudtoló napfényáradatban nem meglepő. Mondjuk tizenöt éve ez se tartott volna vissza.

A fesztivál jellegében és díszleteiben nem is változott annyit a fejemben élő Szigethez képest. Ami szembetűnő, hogy kiszínesedett, mint a Jobbikos képviselő biztosítékát kiverő óvoda kerítése. Minden harsányzöldben, élénksárgában és hupililában pompázik a bároktól a vécékig, a Nagyszínpad körüli fákon lampionok ülnek, a színpadok, akár a paradicsommadarak. A másik szinte felfoghatatlan csoda, hogy a tojtojokból se fogy ki a vécépapír, legalábbis éjfélig. Néhány színpad neve ismeretlenül cseng, és sokkal több a méregdrága street food-os, mint korábban.

De hol vannak a magyarok, kérdem én a nap egy filozofikus pontján, mint a hét vezér a Magyar vándorban. Régen többen voltunk. Talán nem bírják a száz fokot és a borsos jegyárakat? A sajtóirodában rajtam és az önkénteseken kívül csak külföldiek verik a laptopot, a koktélbárnál egy szláv fiatalemberrel vagyok kénytelen összeveszni, mert nemes egyszerűséggel kitol a sorból, a barátaim meg bemutatnak egy ukrán bandát menedzselő orosz lánynak, akivel angolul kéne beszélni, de valamiért elfog a lányos zavar a közelében. Ugyan a bejutásnál látok egy Magyar vagyok, nem turista-pólós lányt – ismét heveny, bár ambivalens nosztalgiafless -, bent azonban hamar szem elől tévesztem. Az elmúlt évek obligát közhelye, lépcsőházi bölcsessége, de igazolva: tényleg ritka a magyar szó a Szigeten, az ember gyorsan megszokja, hogy nyugodt szívvel szidhatja a lábát letiprók édesanyját, úgyse érti senki. Szembejövő meglepetés-ismerősökben nem is reménykedem, talán egy-két tanítvány még elképzelhető, de velük meg jobb, ha most nem (ez egyébként bejön, gyorsan el is rejtőzök egy vállas német fiú háta mögött, aki nem teljesen érti a színjáték lényegét, biztos azt hiszi, ez valami bizarr magyar szokás).

25. Sziget fesztivál, 2017 (Fotó: Varga Benedek / Sziget)

Mielőtt valakit túlzottan elárasztana a nemzetféltés, elárulom: Julianus barát-szerű küldetésem nem ért egészen dicstelen véget. Magyarok, ha kevés számban is, de vannak a Szigeten, és akár a régi szép időkben, főként a Csónakházban tanyáznak. Kígyózik a sor az olcsóbb piáért, ott látom meg a tanítványomat is, meg egy közismert főfoglalkozású alkoholistát, aki páriaként kering a pultnál, mint lepke a forró villanykörte körül. Egy fiú sörösdobozokból épített keresztet cipel, két groteszk fejű, a Vaskakas Színház kellékeire emlékeztető báb meg nem akarja beengedni a fröccsre vágyókat, de ezen mindenki nevet. Eltemetem a feltörni készülő újabb nosztalgiagejzírt, hagyom a magyarkérdést a csudába, inkább kószálunk tovább és belebotlunk egy fekete pólóban feszítő, kissé agresszív orosz bandába, akiktől az embernek szinte kedve szottyan Putyin-beszédeket hallgatni. Oroszul tudó barátnőm lefordít néhány sort a hímsovén dalszövegből, hát, több mint obskúrus. Az élményt kiegyensúlyozandó Péterfy Borira megyünk, mert a másik haverom megőrül a szőke fürtjeiért: én egy hete láttam a show-t az Ördögkatlanon, úgyhogy a vörös rúd és a vampos hajdobálás helyett inkább visszalopózom a Csónakházba és beszerzem a harmadik gontonicot.

A fő attrakcióból, a Wiz Khalifából az utolsó félórát csípjük el. A koncert nem teltházas, de sikeres, telepakolva slágerekkel, világítanak a mobilok, mindenki videózik, talán élőben nem olyan érdekes nekik az egész. Khalifát tökösebb rapper-csávónak képzelem, erre ő végig átszellemülten mosolyog, mintha marihuána-felhőben lebegne, és alapjáraton takaréklángra állította volna a teremtő: valahogy a dalai, az előadásmódja is erőtlenebbek számomra a vártnál. Ennek ellenére úgy tűnik, a srác tényleg élvezi, amit csinál, bár nem maxolja ki a koncertet tizenegyig, amit nem sajnálok nagyon, sok csalódott okostelefon-tulajdonossal ellentétben.  

Hogy stilben maradjunk: a David Bowie-nosztalgiahullámot is meglovagoló Ivan és a Parazollal, cigifüstös backstage-eléssel és némi reagge-dance-szel zárjuk a csütörtököt. Kifelé menet persze hogy az ellenkező irányba indulok el, bejárok néhány sosem látott tájat: úgy látszik, a belső iránytűm, szegény, ennyi kihagyott év után összezavarodott. Ma újra tesztelem. Beszámolok arról is. És nyugi: a magyarkérdésről végleg leszálltam.

25. Sziget fesztivál, 2017 (Fotó: Varga Benedek / Sziget)

Hegedüs Barbara

Címkék:

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.