2017. január 23.  Hétfő
Pára -6 °C Pára
Rovatok
2017. január 23.  Hétfő   Rajmund, Zelma
Pára -6 °C Pára
Kölcsey Ferenc emlékezete (Fotó: Vasárnapi Ujság 1890. 37. évf. / OSZK)

“Magyar nép zivataros századaiból”

A.A. Milne és fia, Christopher Robin Milne Micimackóval (Fotó: babelio.com)

A. A. Milne, a Micimackó írója

Majdnem 20, Bárka, Szkéné (Fotó: Schiller Kata)

“Ez lesz-e lakóhelyünk?”

Mikszáth Kálmán (1847-1910) író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő porték (Fotó: PIM, Cultura.hu)

Mikszáth Kálmán társaságában

“Magyar nép zivataros századaiból”  
"Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk..." A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben.
A. A. Milne, a Micimackó írója  
"Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell." Százharmincöt éve, 1882. január 18-án született Londonban Micimackó "szülőatyja", A. A. (Alan Alexander) Milne.
“Ez lesz-e lakóhelyünk?”  
A Majdnem 20 mélyebb hatását akkor érezteti, mikor könnyeinket törölgetve elhagyjuk a nézőteret és marad időnk elgondolkodni. Nehéz kérdéseken: vajon mikor döngessük a falakat, mikor rázzuk az öklünket?
Mikszáth Kálmán társaságában  
170 éve, 1847. január 16-án született a Nógrád megyei Szklabonyán Mikszáth Kálmán író, újságíró, akadémikus, a magyar kritikai realista próza nagymestere, aki vallotta: “Elbeszélni nem a regényíróktól tanultam, hanem a magyar paraszttól."
Cikk elküldése

Küldd el e-mailben a(z) Munkácsy Mihály: Emlékeim című cikket ismerősödnek!

Neved:

E-mail címed:

A címzett neve:

A címzett e-mail címe:

Üzenet:

A levelet sikeresen elküldtük!
Köszönjük, hogy tovább küldted cikkünket!

Szubkultúra

Munkácsy Mihály: Emlékeim

Szerző: / 2016. október 10. hétfő / Szubkultúra, Könyvvilág   

Munkácsy Mihály: Önarckép, 1881 (Fotó: Wikiart)„Művészi hajlamról beszéltem, s most bizonyára kíváncsiak… Nyíltan be kell vallanom, nem voltam csodagyerek…” Munkácsy emlékirata, naplótöredéke és a feleségéhez írt levelei egy kötetben.

Munkácsy Mihály a magyar és az európai festészet történetének – művészként és magánemberként egyaránt – különleges egyénisége volt. Munkásságában különféle irányzatok, kultúrák magas szintű egységesülése és megnyilvánulása tükröződik. Realista szemléletű életképei a magyar paraszti sors mozaikdarabjai, míg ennek tökéletes ellenpólusaként szalonképein a gondtalan polgári életforma jelenik meg. Személyében egyesül a keményen dolgozó, az alkotást megszenvedő ember és a könnyed világfi. Életművének megismerése és megértése nem lehet teljes maga az ember mindennapjainak, gondolatainak és érzelmeinek ismerete nélkül.

Munkácsy Mihály: EmlékeimEhhez a közelebbjutáshoz nyújt nagy segítséget a Szépmíves Könyvek által gondozott Munkácsy Mihály Emlékeim című kötet. Hiszen olvastuk Dallos Sándor köteteit éppúgy, mint Harsányi Zsolt izgalmas Ecce homo című művét. Mégis, amit Munkácsy magáról elárul – emlékei és levelezése által – talán mindennél többet mondhat nekünk. Mert festményeit, írásait és levelezését olvasva kitűnik, hogy Munkácsy, aki úri, már-már fölényes hatalmú monumentális drámafestő akart lenni, soha nem tudta, nem is sejtette, hogy az igazi tragédia vele történik, és ez néhány képében tükröződik, hírt adva a jövőről.

„Első emlékeim 1848-ba nyúlnak vissza. A magyar szabadságharc mozgalmaiban kezdődnek, amikor négyéves voltam, és természetesen semmit sem értettem az egészből. Csak a csatazajra emlékszem homályosan, amely Miskolc körül tombolt. Ebben a városban laktak szüleim, amely hol az ellenség kezébe került, hol a magyarok birtokába vándorolt.
Apám – hogy is mondjam csak? – sóhivatalnok volt, vagyis sóbeszerző, biztosan már nem is tudom. Csak azt tudom, hogy éjjel-nappal őrszem sétált le meg fel a házunk előtt, mert apám állami pénztárt kezelt. Idősebb bátyám, aki akkor tízesztendős volt, azután is sokat mesélt körülményeinkről, de világosan sohasem ismertem ki magamat. Arra emlékszem jól, hogy mikor először terjedt el a híre az oroszok miskolci bevonulásának, az összes családapák biztonságba akarták helyezni hozzátartozóikat. Apám is elküldött minket, anyámat és az összes gyerekeket, a Mátra hegységbe, amely talán a legszebb vidék egész Magyarországon.”

„Hat éves lehettem és beírattak az iskolába, emlékszem, hogy nagyon sokszor elaludtam a könyvek fölött. Ebben az időben nagyon vágytam egy pipa után: szép, nagy, kiszívott pipa volt, apám monogrammjával. Ott állt az állványon, ahol apám – akinek ez volt a kedvtelése – a többi, különböző nagyságú és formájú pipáit tartotta. Úgy voltak rendbe rakva, mint az orgonasípok: elől a rövid szárúak, körülbelül 25 centiméter hosszúságban, aztán a nagyok, nagyobbak, egész két méterig. Máshol nem ismerik ezt a szokást, ami nálunk nagyon gyakori. Ezért hasonlítunk legjobban a keleti népekhez. Szenvedelmesen áhítoztam a szép, formás tajtékpipa után. A színe, mint a tejeskávénak, a széle kezdett barnulni: gyönyörűséges színpompa. Vajjon nem ez ébresztette fel bennem legelőször a művészt?
Valóban, nem azért vágyódtam utána, hogy pipázzam – egész életemben sohase dohányoztam – hanem a formája és a színe babonázott meg. A pipában mind a két tulajdonság megvolt, ami legjobban kifejlődött bennem: a színérzék és a szép, kecses, kerek forma szeretete. Ha csak a pipa közelébe férkőzhettem, megsimogattam és végigcirógattam a kezemmel. Nem tudtam, hogy hová rejtsem, különben el is loptam volna.
Művészi hajlamról beszéltem, s most bizonyára kíváncsiak… Nyíltan be kell vallanom, nem voltam csodagyerek, aki már tíz esztendős korában mesterművet alkot, ha valahol ceruzára tettem szert, elkezdtem firkálni, de nem emlékszem, hogy pápaszemes tanáraimat, vagy játszótársaimat eltaláltam volna. Apró embereket rajzolgattam – ez volt minden, valószínűleg két hosszú vonal: a láb, egy kör: a test, rövidebb vonal: a nyak, kisebb kör: a fej és széttárt karok, mint minden gyerekrajzon látni, bajosan hiszem, hogy Meissonier vagy Détaille aláírták volna rajzaimat. Még kiskorukban sem.”

Munkácsy Mihály: Emlékeim (Fotó: Cultura.hu)

Emlékirat, naplótöredékek és a feleségéhez írt levelek egy kötetben. A különleges összeállítás először jelenik meg így: Munkácsy franciául írta meg emlékeit, naplója a Pesti Napló hasábjain látott napvilágot 1894 májusában, feleségéhez írt levelei pedig az 1870-es évektől valók.

E triptichon szerkezet felrajzolja Munkácsy életét, miközben egy kusza keletkezéstörténetre is rávilágít: a francia nyelvű memoár szövegét először Munkácsy titkára, Malonyay Dezső juttatta el a Pesti Naplónak, amelyik harminc fejezetben adta közre az írást, úgy, mintha maga a Művész írta volna meg a napilapnak. Pár év múlva az eredetit leközli a Revue de Paris, majd 1897-ben megjelenik az Emlékirat francia kiadása. Aztán a német, végül két évtized múltán, 1921-ben magyarul is. Közben Malonyay megírja a nagy Munkácsy monográfiáját, amelyben szintén Munkácsy-sorok, naplórészletek szerepelnek. Hol akkor az igazság, tehetjük fel a kérdést? A válasz egyszerű: A jelen kötetben, amelyik tartalmazza mindkét szövegváltozatot, amit talán nem túlzás valóban Emlékiratnak titulálni.

Munkácsy Mihály: Műteremben, 1876 (Fotó: hung-art.hu)

Hozzászólás

A hozzászólások nem a szerkesztőség, hanem az olvasók véleményét tükrözik. A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül törölhetjük.

Olvastad már?

Kapcsolódó cikkek