„A Nem múló korszakom elsőre egy jópofa ifjúsági regénynek tűnik, hitem szerint az is, de azért több olyan íz faktort belecsempésztem, ami színesebbé, árnyaltabbá teszi a történetet.” Őszi Róbert íróval Garamvölgyi Katalin beszélgetett.
Egy könyv, melyben kalandozunk, kutakodunk, észlelünk, ízlelünk, tapasztalunk a közelmúlt nagy magyar valóságában. És persze van minden, telep, buli, haverok, szerelem, mozi, mert és az élet még tényleg olyannak tűnt akkor, mint egy mozi nézőtere, ahol amikor kialszanak a fények, mindig kezdetét veszi egy újabb történet.
A könyved olvastán néha olyan érzésem volt, mintha egy fekete-fehér filmet néznék, amelynek hangulatára erősen hatott az a francia újhullám, ami a te kamaszkorodra már jócskán lecsengett.
Érdekes felvetés. Lehet benne valami. A szereplők elevensége erre mutat, és az indokolatlan tettek, amiket maguknak és maguktól indukálnak, indítanak el. Tényleg, mintha Godard szelleme is ott motoszkálna a lapokon. Persze csak az elmélet szintjén, mert semmi ilyen direkt utalás nincs a sztoriban, talán csak a regényben szereplő filmszínház „művész mozi” jellege. Illetve a szereplők könnyed viselkedése, játékossága. Kreatívizmusa.
Akkor ne hagyjuk ki azt a kérdést, hogy melyek a kedvenc filmjeid.
Sok van. Főleg európai filmrendezők munkái. Franciák, olaszok, magyarok. Ami meghatározó, az Fellini 8 és 1/2-je, vagy Bertolucci dolgai, újak, régiek. Pasolini elszántságát, öntörvényűségét, szakmájába vetett hitét is fontosnak és korszakosnak tartom. De Woody Allent is rajongom. Általában a filmet, a filmkészítést, mint művészeti tevékenységet.
Arra is meg mernék esküdni, hogy önéletrajzi elemek ihlették a történetet.
Bővelkedik ilyesmiben, igen. Szituációkban, helyszínekben, a karakterek jellemrajzában, felépítésében. De persze a valóság, a konkrétumok mögött ideák húzódnak, amelyek csak részben, mikronok formájában egyeznek meg a valódi történésekkel. De például a regényben szereplő két barát, Egon és Benjámin speciális kézfogása az egy ismert és gyakorolt dolog, a haverjaimmal így fogtunk kezet. Akkoriban minden telepi bandának saját jelei voltak, kézfogásban, hangban, szövegben. Mind kitűnni akartunk, másfélék lenni, másnak mutatni magunkat, lazábbnak, fesztelenebbnek, szabadabbnak. Ebben minden fiatal hasonlít.
Mostanában sokan nyúlnak ehhez az évtizedhez. Te miért tartottad olyan fontosnak, mi maradt meg benned leginkább abból a hangulatból?
Sok minden. Ezerféle szín és érzet. 1992-ben, amikor a regény játszódik, alig voltam idősebb a főhősnél. Ugyanazt és ugyanúgy éltem meg és át, mint ő. Együtt élve, működve a történésekkel, de túl sokat nem értve belőle. Ekkor, a rendszerváltás után zajlott az átmenet a szocializmusból a jóléti társdalomba, minden újszerű volt, de egyben rendkívül kaotikus, csórók voltunk, de szabadok. Vagy legalábbis annak hittük magunkat. Megszűntek, de legalábbis tompultak a korábbi korlátok, kiszélesedett, kinyílt a világ, annyi élményt szívhattunk magunkba, amennyit csak akartunk. És mi éltünk is ezzel.
Benjamin, Stella… elég beszédes nevek.
Így igaz. A Benjámint ugye nem kell magyarázni, a kicsi, az új, az alig született, a felfedező stb. Rengeteg metaforával illetik. A Stella már érdekesebb választás. Sokféle név keringett az agyamban, nem tudtam kikötni egyik mellett sem, aztán egy délután, amikor már komolyabban foglalkoztatott a regény, döntést hoztam, hogy akkor a lány legyen Stella. Megnyugodva kapcsoltam be a televíziót, amikor is egy esti műsorban visszakaptam ezt a nevet, egy angol színésznő képében, aki különleges kapcsolatot ápolt a neves ír drámaíróval. Ha picit jobban odafigyel az ember, akkor ez a színes íz, érzet kellő mértékben kidomborodik a regényben, és fény derül rá, hogy a főhős tinédzser lány miért épp ezt a nevet kapta tőlem.
És hogy jön a képbe Pygmalion?
Pygmalion jelenléte egy metafora. Ahogy több ilyen metafora is konkrétummá nemesedik a regényben. Általában „több blikkes” történeteket alkotok. Van az első érzet, amikor a történet meséli el önmagát, és van egy mélyebb tartalmi szint, amiért le kell ásni, egy picit meg kell küzdeni érte, és ha így tesz az olvasó, akkor a történet befejeztével sokkal komplexebb élményekkel lesz gazdagabb. A Nem múló korszakom elsőre egy jópofa ifjúsági regénynek tűnik, hitem szerint az is, de azért több olyan íz faktort belecsempésztem, ami színesebbé, árnyaltabbá teszi a történetet. Aki ezekre a pontokra ráismer, különös felfedezéseket tehet… Ez egy játék köztem és az olvasó között. Remélem lesz olyan, akinek van kedve játszani velem.
A vége felé azt mondja a hősöd: „… most nagy bennünk az elhatározás, a bizakodás. Remélem, sokáig kitart.” Kitartott? És meddig elég az emlék?
Gondolatom szerint kitartott. Amennyire furcsa és bizarr szerelmi helyzetbe került ez a két fiatal, annyira erőssé vált közöttük a kapocs, és bizony, hitem szerint ők nemigen hagyják már el egymást. Aztán meg ki tudja? Ez előre nem eldönthető, még ha az olvasó az örök szerelemről is ábrándozik. De tény, hogy pereg a folytatás a fejemben, főként Benjáminra fókuszál a történet, de persze a Stellával való viszonya is megjelenik, kidomborodik elmélyültsége.
Az idei nyarad is munkával fog telni?
A szellemi-trilógia harmadik darabján dolgozom éppen. Tettárik Tamás, Felhő Benjámin, és a mostani szereplő, Mráz Kornél voltaképpen azonos szellemi erőtérben mozog, mintha egy konkrét folyton érlelődő, de felettébb bizonytalan személyiség egyes életszakaszaiban jelen lévő alteregói lennének ezek a szereplők. Kornél a legfurcsább mindhárom közül. Ez a történet eleddig a legbizarrabb szellemjárásom. Élvezem írni, de egyben nagyon fárasztóan hat az alkotó energiáimat illetően. Hitem szerint 2016 őszére megleszek a kézirattal, aztán meglátjuk, hogy mi lesz a sorsa. Egyszóval igen, ez a tavasz és nyár is betűk közt telik majd. De természetesen a könyvesrendezvényeket nem hagyom ki, ott leszek a Könyvfesztiválon is, ahol április 23-án, szombaton, 13 és 14 óra között a D épületben (volt Csodák Palotája), a Könyvtündér standjánál dedikálok.
-garamvölgyi-
Őszi Róbert elérhető:
Őszi Róbert / Facebook
Őszi Róbert blog
