„Amerikáról mondják, hogy minden szabványosítás és egységesítés ellenére az ellentétek országa. Akkor vajon Indiát mennyivel több ellentmondás és összebékíthetetlen ellentét jellemzi?” – tette fel a kérdést Dzsaváharlál Nehru, a független India első kormányfője, akit gyakran emlegették a Panditzsi („Tudós”) becenéven, mert író és amatőr történész volt.
Dzsaváharlál Nehru 1889. november 14-én született Allahabadban, kasmíri eredetű brahman családból. Apja neves ügyvéd, Mahátma Gandhi baráti körébe tartozott. Húga, Vidzsaja Laksmi Pandit 1953-ban az ENSZ-közgyűlés első női elnöke lett. Nehru otthon tanult, angol és hindu mesterektől. 1905-től Angliában, a harrow-i középiskolába, majd a cambridge-i Trinity College-be járt, itt természettudományi, Londonban pedig jogi diplomát szerzett. 1912-ben hazatért és megnősült. Lánya, Indira (Gandhi) 1917-ben született.
Eleinte ügyvéd volt, de igazán a politika foglalkoztatta. Apjával együtt a Kongresszus Párt 1916-os lucknow-i tanácskozásán ismerték meg Gandhit, s mindketten hívévé szegődtek. A Mahátma („nagy lélek”) nemcsak állást foglalt, de cselekvést is hirdetett a rossz ellen. Nehru 1919-ben az amritszári mészárlás hatására belépett a pártba, ekkor a britek több száz hindut megöltek s még többet megsebesítettek.
1921-ben a párt más vezetőivel együtt Nehru is börtönbe került – még nyolcszor csukták le a britek, összesen kilenc évet ült. 1923-ban, majd 1927-ben a Kongresszus Párt főtitkára lett. Bejárta Indiát, s megdöbbent a parasztság nyomora láttán. 1926-27-ben Európába és a Szovjetunióba utazott, vonzódott a marxizmushoz és a szocialista eszmékhez is, de nem tekintette azokat alapigazságnak.
Ő elnökölt az 1929-es lahore-i kongresszuson, ahol kimondták: a cél csak a teljes függetlenség lehet, a domíniumi státus követelése nem elég. Nehru az értelmiség s az ifjúság vezére lett, Gandhi bevonta őt a párt vezetésébe, s őt tekintették a Mahátma utódának. Részt vett az engedetlenségi mozgalomban s a londoni konferencián 1935-ben, ahol az ország részleges autonómiát kapott. Elemezte az európai politikát, a fenyegető újabb háborúról kimondta: India a demokráciák oldalán áll, de csak szabad országként harcolhat mellettük. Az 1937-es választásokon a tizenegy tartomány közül hatban a Kongresszus Párt győzött, a Mohamed Ali Dzsinna vezette Muzulmán Liga gyengén szerepelt. Dzsinna koalíciós kormányzást javasolt, ezt a párt elvetette – a hindu-moszlim ellentét később az ország kettészakadását eredményezte.
1939-ben Lord Linlithgow alkirály a tartományok megkérdezése nélkül jelentette be az ország belépését a világháborúba, a Kongresszus Párt tiltakozásul beszüntette tartományi minisztériumainak működését. Ez Dzsinna pártja előtt nyitott teret, ekkor vetették fel először az önálló Pakisztán ötletét. Míg Gandhi csak az erőszakmentes háborús részvételt fogadta el, Nehru katonailag is támogatta volna Nagy-Britannia antifasiszta harcát, de cserébe a függetlenséget követelte.
Gandhi 1940-ben ismét engedetlenségi akciót indított, melyben a párt vezetői felváltva vettek részt. Nehrut négy évre ítélték, de egy év múlva kiengedték. 1942-ben, mikor a japánok India felé nyomultak, Churchill Stafford Cripps minisztert küldte Indiába az államjogi kérdések megoldására. Gandhi az eredménytelen tárgyalások után kiadta a jelszót: Britek, ki Indiából.
A párt ilyen értelmű határozata után a vezetőséget lefogták, Nehru csak 1945-ben szabadult ki.
A háború után a britek újra megpróbálták a Kongresszust a Muzulmán Ligával összebékíteni. Ekkor már nem a függetlenség volt a kérdés, hanem az, hogy hány önálló állam jön létre India területén. Mountbatten alkirály terve szerint a maharadzsák dönthettek országaik hovatartozásáról – ez súlyos viszályokkal járt Haiderábádban és Kasmírban. Gandhi ellenezte a szétválást, Nehru bár vonakodva, beleegyezett. 1947. augusztus 15-én India és Pakisztán független domínium lett, milliók települtek át s százezreket megöltek. Nehru lett India első kormányfője, s külügyminisztere is. 1948-ban egy hindu fanatikus megölte Gandhit, a nemzetgyűlés 1950. január 26-án új alkotmányt fogadott el és kikiáltotta a független Indiát. A fejedelemségek beolvasztása a feudalizmus felszámolását segítette.
Nehru külpolitikája eleinte a gyarmatosítás ellen irányult, 1955-ben az ázsiai és afrikai államok bandungi értekezletének egyik hangadója volt. Az 1961-es belgrádi konferencián ezt a pozitív semlegesség elve váltotta fel, a faji megkülönböztetés és a háborúk ellen emelt szót. 1956-ban India egyetlen semlegesként támogatta Magyarország szovjet megszállását – ez vitathatóvá tette el nem kötelezettségét.
1962-ben több határincidens után Kína inváziót kezdett. Nehru nyugati segítséget kért, feladva semlegességét, de Kína visszavonult. Kasmír is állandó feszültséget okozott: Pakisztán már 1948-ben megpróbálta a tartományt elfoglalni, majd a két ország megosztozott a területen. Goát viszont 1961-ben India erővel szerezte vissza a portugáloktól. Nehru gazdaságpolitikája az állami szektor erősítésén, a nehézipar fejlesztésén alapult, a tervgazdaság alapján államkapitalizmus jött létre. Ez 1956 után a vegyes gazdaság felé tolódott el.
India népe bálványozta Nehrut, noha politikája sokban szemben állt Gandhiéval. Ő modernizálni akarta az országot, míg a Mahátma inkább a hagyományokra, köztük a vallási tradíciókra épített. Nehru kiemelte a technikai fejlődés szerepét, a törődést a szegényekkel, politikája a demokrácián, a szocializmuson, a világiasságon s a nemzeti egységen alapult. Felvilágosító akciókat indított az előítéletek, a kasztok, a tudatlanság ellen, fő eredményének azt tartotta, hogy – szemben az ősi törvénnyel, az özvegyasszonyokat már nem zárták ki az öröklésből.
