„Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok, / Tányért mosok majd, aprítom a fát… / Jó volna halogatni, halogatni… / De nincs tovább!” Ezen a héten a 69 éve elhunyt Heltai Jenő humorral átszőtt versét ajánljuk.
Heltai Jenő költészete a modern városi élet lüktetését, a polgári világ sokszínűségét és könnyed iróniáját vitte be a magyar irodalomba. Verseiben elevenen keltek életre a kor jellegzetes figurái és hétköznapi történetei. A közhelyek balladája Heltai késői költészetének egyik emblematikus darabja, amelyben a fanyar humor, az irónia és az emberi tapasztalat bölcsessége különös egységet alkot. A vers az élet nagy pillanatait – a szerelmet, a csalódást, az öregedést és a halált – játékosan közhelyekre redukálja, miközben éppen ezekből a banálisnak tűnő igazságokból bont ki mélyen emberi gondolatokat.
Schöpflin Aladár kritikus így foglalta össze:
„Ma, hogy újra olvassuk, egészen más szemmel, mint ahogy annak idején olvastuk Heltai verseit, különösen vagyunk velük. Azok a hangulatok, melyeket annak idején keltettek bennünk, fölébrednek és összekeverednek a mai, egészen más hangulatokkal. Valami finom fonnyadt ízét érezzük a verseknek, azt az ízt, amely némely régi, nemes borokban szokott meglenni. Ami akkor új, sokszor meghökkentő is volt bennük, azon ma már rég túlvagyunk; ma önmaguktól, a költőnek belőlük kibontakozó arculata által hatnak ezek a versek. Úgy vagyunk velük, mint bizonyára a költő maga is: eltűnt ifjúságunkat keressük bennük, régi hangulatainkat, melyek vággyal, melankóliával töltenek el, de megfogni már nem tudjuk őket.”
Heltai Jenő Kossuth-díjas magyar író, költő, újságíró, dramaturg 1871. augusztus 11-én született Budapesten és 1957. szeptember 3-án hunyt el Budapesten.
HELTAI JENŐ: A KÖZHELYEK BALLADÁJA
vagy
egy pesti úrifiú sirámai 1947-ben
A kávéházban ülök és tünődök,
A könyököm a márványasztalon,
Ma még egy árva falatot sem ettem,
Csak itt a füstös levegőt falom.
Tanácstalan, bús, pesti idióta,
A jó szerencsét várom reggel óta.
Kölcsöngarast vagy ingyen feketét…
De senki sem jön, és az éj setét.
Lázában egy bősz kávéházi násznak
A székek már az asztalokra másznak.
Záróra. Némán surranok tova;
Jó volna hazamenni, hazamenni…
De nincs hova.
Súlyos teher már vad huszonhat évem.
Huszonhat év! Az ember fiatal.
Más volt az álmom: könnyű, úri munka,
Kényelmes állás, jó kis hivatal.
Nagybácsi, néni dús protekciója,
Ami az embert széltül is megóvja,
Nyugdíj. (Idővel.)… Minden fölborult!
Az úr nem úr ma, s nem jövő a mult.
Jött az özönvíz és nincs Ararátja,
Az életem csak „hogyha…” „vagy ha…” „hátha… ”
Zord tépelődés… Jaj, ki érti meg?
Jó volna elzokogni, elzokogni…
De nincs kinek.
Volt egy szerelmem. Kedves, szőke lány volt,
Kékszemű, karcsu, árva és szegény.
Százszor igértem, elveszem tavaszra,
A szüzességét el is vettem én,
De őt magát nem… Messze még a reggel!
Most mit csinálnék asszonnyal, gyerekkel?
Pedig ki tudja, jobb lett volna tán,
A szomjamat most vélük oltanám.
Két ölelő kar, forró összebújás…
Ha jönne egy lány… az se baj, ha új, más,
Valakit mégiscsak szeretni kell!…
Jó volna csókolózni, csókolózni,
De nincs kivel.
Se pénz, se posztó, senki jóbarátom…
Mi lesz velem hát? Régen nem titok.
Gondoltam arra: a Dunába ugrok.
De az se használ, úszni jól tudok.
Az emeletről…? Élt huszonhat évet?
Akármilyen csúf, mégis szép az élet.
Koldus legyek hát, tolvaj vagy csaló?
Mind ronda pálya, úrnak nem való.
Akármi sűrű szememen a hályog,
Látom… izé… hogy, jaj, munkába állok,
Tányért mosok majd, aprítom a fát…
Jó volna halogatni, halogatni…
De nincs tovább!
