130 éve, 1889. november 16-án született Budapesten Kéthly Anna, a magyar történelmi szociáldemokrácia „nagyasszonya”, a 20. század legtekintélyesebb magyar női politikusa.
Sokgyermekes munkáscsaládban született, vasmunkás apja taníttatni tudta. Munka mellett Budapesten négy polgárit végzett, gyors- és gépírói, majd könyvelői képesítést szerzett, megtanult németül és angolul. 1905-től a Tolnai Világnapja szerkesztőségi alkalmazottja, 1907-től Budapesten és Kassán különböző cégeknél magántisztviselő volt. Fiatalon bekapcsolódott a tisztviselőnők szervezkedésébe, így jutott el a szociáldemokrata nőmozgalomhoz. 1913-tól szakszervezeti tag. 1917-től a Magyarországi Magántisztviselők Országos Szövetsége (MMOSZ) női tagozatának a titkára és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) taqja. Az 1918-as „őszirózsás” forradalmat üdvözölte, viszont az 1919-es Tanácsköztársaságot elutasította. 1919 októberében bekerült az MSZDP Központi Nőszervező Bizottságába, a nőmozgalom egyik vezetője lett. Meggyőző fellépésével tekintélyt és befolyást szerzett, 1922-től 1948-ig a pártvezetőség tagja, és országgyűlési képviselő volt. A róla elterjedt mondás szerint „Egyetlen férfi van a parlamentben – az is nő”. A Tisztelt Házban 1944-ig elmondott beszédeinek, felszólalásainak a száma megközelítette az ezret, s ezekkel – színvonaluk és férfias keménységük miatt a szociáldemokratákkal szemben álló képviselők tiszteletét is kivívta.
A két világháború között főleg szociális kérdésekkel foglalkozott. Az 1930-as évek második felétől fellépett a német orientáció, a szélsőjobboldali törekvések és a zsidótörvények ellen. A második világháború idején elutasította a kommunista párt népfrontpolitikáját, az MSZDP-nek a polgári ellenzékkel való összefogása szükségességét vallotta. 1943-ban szerepet játszott a Független Kisgazdapárttal kötött parlamenti együttműködési megállapodás létrehozásában. 1943-44-ben Peyer Károly jobboldali szociáldemokrata politikussal közösen tárgyalásokat folytatott az angolbarát polgári politikusokkal a háborúból való kiválás lehetőségeiről. Az ország német megszállása (1944. március 18.) után illegalitásba vonult, nem vett részt az ellenállásban. Az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétel után egy Nógrád megyei faluban bujkált.
1945 februárjától Budapesten pártja külpolitikai és nemzetiségi osztályának a vezetője, a politikai bizottság tagja és a szociáldemokrata Világosság című lap felelős szerkesztője volt. 1945 novembere és 1947 júliusa között a nemzetgyűlés, 1947 szeptembere és 1948 februárja között az Országgyűlés alelnöke, egyúttal pártja intézőbizottságának elnöke volt. Az SZDP egyik legnagyobb tekintélyű vezetőjeként a pártegység megőrzése érdekében centrumpolitikát folytatott, célja a politikai szabadság, a többpárti parlamenti demokrácia és pártja önálló arculatának a megőrzése volt. Ellenezte a két munkáspárt egyesülését, inkább a polgári pártokkal kereste a szövetséget. 1948. február 18-án puccsszerűen kizárták a pártvezetőségből, március 7-én a pártból is. Bár ettől kezdve a közélettől visszavonultan, szinte házi őrizetben élt, 1950. június 9-én az Államvédelmi Hatóság koholt váddal letartóztatta. Hosszú, ítélet nélküli fogva tartás után, zárt tárgyalás során a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés és kémkedés vádjával 1954. január 20-án életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. 1954. november 19-én – részben a nemzetközi tiltakozás, főleg a brit Munkáspárt közbenjárásának a hatására – egyéni kegyelemmel szabadult, de rendőri felügyelet alatt tartották.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején részt vett a szociáldemokrata párt újjászervezésében, október 31-én a párt elnökévé választották. November 1-én elutazott a Szocialista Internacionálé bécsi ülésére, hogy nyugati támogatást kérjen a demokratikussá váló Magyarország számára. 2-án – távollétében – a Nagy Imre kormányának államminiszterévé nevezték ki, a szovjet intervencióról a hírt 4-én Bécsből hazafelé, Sopronban kapta. Miután visszatérése kétszer is meghiúsult, New Yorkba utazott, hogy tájékoztassa az eseményekről az ENSZ Biztonsági Tanácsát, s emigrációba került.
1957. január elején Strasbourgban részt vett a Kádár-rendszerrel szemben álló Magyar Forradalmi Tanács megalakításában, amelynek elnökévé választották, s a még ugyanebben az évben létrejött Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete nevű emigráns szervezet elnöke is lett. 1957-ben Belgiumban telepedett le, részt vett az ENSZ magyar bizottsága jelentésének elkészítésében, amely kiállt az 1956-os forradalom ügye mellett. 1958-tól az MSZDP emigráns szervezetének az elnöke lett, sokat utazott, mindenhol fellépett Magyarország szabadságának visszaszerzéséért, a kommunista elnyomás ellen. 1957-1963 között szerkesztette a Londonban kiadott Népszavát, 1970-től 1973-ig a Szociáldemokrata Szemle alapító szerkesztője volt. 1973-ban vezetésével dolgozták ki a Szociáldemokrata Alternatívát, az emigráns szociáldemokrata párt új programját. Brüsszelben a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének Szolidaritási Alapjától kapott segélyekből élt.
Utolsó éveiben hazavágyott, de hiába: a magyar szociáldemokraták karizmatikus vezetője 1976. szeptember 7-én hunyt el a belgiumi Blankenbergében. Hamvait 1990. októberében hazahozták, és november 3-án Budapesten a 301-es parcellában helyezték örök nyugalomra. 1994. július 7-én jogilag rehabilitálták.
