Bár a magyar jakobinusok összeesküvésének nem volt tényleges háttere, mégis példátlan szigorral bántak el velük. 225 éve, 1795. május 20-án végezték ki a Vérmezőn Martinovics Ignácot és négy társát, a magyar jakobinusok vezetőit.
Az első magyarországi köztársasági mozgalom vezetője, Martinovics Ignác szerzetes, majd tábori lelkész és kalandor politikus volt. 1781-ben Potocki Ignác lengyel gróffal bejárta Nyugat-Európát, ahol tudós társaságokkal és szabadkőműves szervezetekkel került kapcsolatba. 1782-ben II. József a lembergi egyetem kísérleti fizikai tanárává nevezte ki, egy ideig dékán is volt, filozófiával, matematikával és természettudományokkal foglalkozott. Filozófiai írások című 1787-es munkájában fejtette ki nézeteit, ez az első következetesen materialista, ateista magyar filozófiai mű.
„Rengeteg véletlen és különleges körülménynek kell összejátszania ahhoz, hogy valaki megszabadulhasson Isten fogalmától, melyet az anyatejjel szívott magába. Mély értelem szükséges ehhez, s olyan életmód, mely megengedi, hogy foglalkozhassék az irodalommal, művelhesse a matematika szigorú tudományát, s így tökéletesítse azokat a képességeit, melyeket a metafizikusok a léleknek tulajdonítanak, mert az értelem csak ezen a módon szokik hozzá, hogy mást, mint bebizonyított igazságot ne fogadjon el.”
A magyar nemesekhez 1790-ben írt röpiratában az oligarchia és az egyház hatalmának megdöntésére, polgári reformok bevezetésére buzdított, nem véve figyelembe a nemzeti törekvéseket. Felhívásának kudarca után másképp próbált érvényesülni, így került a bécsi udvar titkos ügynökeinek sorába, elsősorban a szabadkőművesek és a jezsuiták után kutatott. 1791-ben II. Lipót udvari kémikusa lett, majd szászvári apáttá nevezték ki.
1792-ben, I. Ferenc trónra lépése után elbocsátották az udvartól, bár ő még egy ideig írta jelentéseit és javaslatait. Mivel e tevékenysége nem talált visszhangra, elkeseredésében titkos szervezkedésbe kezdett. 1794 tavaszán a párizsi jakobinusok mintájára két titkos szervezetet hozott létre: a Reformátorok Társaságában a hazai nemesi reformereket, a Szabadság és Egyenlőség Társaságában a jakobinus eszmék híveit tömörítette. A két társaság számára francia és latin nyelven külön programot (kátét) írt. A főigazgató szerepét maga vállalta, az igazgató tiszt a reformereknél Sigray Antal gróf, a másik társaságnál Hajnóczy József, Laczkovics János és Szentmarjay Ferenc feladata lett. Közülük Hajnóczy tekinthető jelentékeny gondolkodónak, aki ügyvédi diplomával rendelkezett, s Széchényi Ferenc titkára, majd Szerém megye alispánja is volt. Röpirataiban bírálta a feudális alkotmányt, az örökváltság és a jobbágyok birtokjogainak törvénybe iktatását, a nemesség megadóztatását, az egyházi javak szekularizációját, a közteherviselést és a sajtószabadságot követelte. 1793-ban barátai közt a latinra fordított jakobinus alkotmányt terjesztette.
A szervezkedés mindössze 2-300 tagra terjedt ki, főleg a megyék vezető értelmiségijei csatlakoztak. Belépéskor esküt kellett tenni, hogy a társaság elveit terjesztik, s legalább két új tagot szereznek, tevékenységük a Reformátorok Kátéjának másolásában és terjesztésében merült ki. A tagok megválasztásánál azonban nem jártak el gondosan, így a rendőrség hamar az összeesküvés nyomára jutott és 1794. július 23-án (majdnem egyidejűleg a párizsi jakobinusok bukásával) Martinovicsot Bécsben huszadmagával letartóztatták. A magyar jakobinusok mozgalmát mindmáig valami homályos kétértelműség takarja, s ennek elsősorban Martinovics gyanús szerepe az oka. Martinovics vallomása és a besúgók jelentései nyomán augusztus 16-án Budán elfogták az igazgatókat, majd az év végéig társaikat is. A letartóztatottakat Bécsbe vitték, de novemberben 13 vármegye tiltakozása nyomán visszahozták őket Budára.
Az ügyben 52-en kerültek bíróság elé, védőjük az a T. Horváth Jakab ügyvéd volt, akinek városligeti sírján egyetlen latin szó áll: FUIT (VOLT). A per különleges szabályok alapján, a nyilvánosság teljes kitárása mellett folyt. A vizsgálatokat 1795. április 20-án fejezték be, a vádlottak közül 18-at ítéltek felségsértésért és hazaárulásért halálra, közülük hetet kivégeztek, 11 kegyelmet kapott. Martinovics ítéletét a fej- és jószágvesztés mellett azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie a többiek kivégzését.
„Föld, te minden halandó anyja, visszaadom neked testem gépezetét! Visszatér az anyagba, amelyből vétetett. Túl korán született ebbe az országba, el kell tehát pusztulnia, hogy ne zavarja a sötétséget, ami itt uralkodik. Megbocsájtok uralkodómnak és ellenségeimnek, térdet hajtok az emberi nem oltára előtt, karomba zárom kedves hazámat. Azt kívánom, hogy kiömlő vérem hozzon boldogságot számára. Végül kézszorítással búcsúzom minden vértanú társamtól, különösen pedig anyámtól, fiú és leánytestvéreimtől, egész családomtól. Éljen az emberiség! Éljen a haza! Éljen a félrevezetett uralkodó!” (Martinovics politikai végrendelete, 1795. március.)
Sigrayt, Szentmarjayt, Laczkovicsot, Hajnóczyt, s végül Martinovicsot 1795. május 20-án fejezték le a „generális kaszálóréten”, mely ekkor kapta a Vérmező nevet. A kivégzés után a két katekizmust és az összeesküvők egyéb dokumentumait a vesztőhelyen elégették. Két további társukat, Szolárcsik Sándort és Őz Pált – akik nem tartoztak a vezetők közé, de nem láttak reményt „megjavulásukra” – június 3-án végezték ki ugyanott. 18-an kerültek a kufsteini, spielbergi és munkácsi várbörtönökbe, köztük Kazinczy Ferenc, Verseghy Ferenc, Batsányi János és Szentjóbi Szabó László.
A kivégzetteket titokban temették el, sírjukat 1914-ben találták meg az egykori katonai temetőben, a mai Szilágyi Erzsébet fasor és Kútvölgyi út sarkánál. Itt újratemették őket, majd 1960-ban a Kerepesi temető díszsírhelyeibe kerültek. A magyar jakobinusokat a Vérmezőn álló emlékmű idézi, a közeli térnek is ők a névadói.
A jakobinus mozgalom az első demokratikus, polgári jellegű szerveződés volt, amely az akkor legmodernebb eszmék hazai átültetésével próbálkozott. Mivel tömegtámogatása nem volt, eleve kudarcra volt ítélve, ám ebben közrejátszott vezetőjének nem éppen feddhetetlen jelleme is – Martinovics mártírsorsa nyomán sem példaképként, inkább tragikus alakként maradt meg az emlékezetben.
