A nyugat-berlini blokád alatt mintegy 1 583 686 tonna segélyszállítmányt és további 160 ezer tonna építőanyagot juttattak el a nyugati városrészbe a nagyhatalmak.
„Nézze, én kész vagyok megpróbálni a légihidat. Nem tudom garantálni, hogy működni fog, és biztos vagyok benne, hogy még a legjobb esetben is fázni fognak az emberek és éhesek lesznek. És ha a berliniek nem tartanak ki, elbukik az egész” – mondta az amerikai Clay tábornok Ernst Reuter polgármesternek. A berliniek azonban kitartottak, és átvészelték a hetven éve, 1948. június 24-én kezdődött szovjet blokádot.
A hidegháború hajnalán a korábbi világháborús szövetségesek szembenállása egyre nyilvánvalóbbá vált. A viták súlyosbodásával a Németország szovjet zónájában fekvő Berlin helyzete is ingataggá vált, hisz Molotov szovjet külügyminiszter szavai szerint: „Ami Berlinnel történik, az Németországgal történik. Ami pedig Németországgal történik, az egész Európával történik”.
A Kreml számára az utolsó csepp a pohárban a szovjet jóváhagyás nélkül 1948. februárjában bevezetett (és Berlinbe becsempészett) új német márka volt. A Vörös Hadsereg 1948. június 12-én lezárta a fővárosba vezető autópályát, leállt a hajó-, majd végül a vonatforgalom, 23-ról 24-re virradó éjjel Sztálin elrendelte a berlini fények kikapcsolását – a város teljes blokád alatt állt. Ezzel a lépéssel kezdetét vette Nyugat-Berlin blokádja, ami komoly ellátási problémákat okozott az ott élők számára. Az amerikai-brit szövetségesek végül úgy döntöttek: nem áldozzák fel Berlint, hanem kétmillió lakosának megmentésére sietnek. Mivel azonban nem akarták kockáztatni a harmadik világháborút, megoldásként csak a légihíd maradt.
A feladat szinte lehetetlennek tűnt: az Indokínában lekötött franciák veszett ügynek látták Berlint, a csapatkivonások miatt kevés volt az amerikai katona, még kevesebb repülőgéppel. A britek valamelyest jobban álltak, de a két hadsereg kapacitása együttesen is csak napi 700 tonna élelem és szén szállítására volt elég, míg a berliniek szűkös napi szükséglete 5000 tonnára rúgott.
A szállítások újabb gépek bevonásával kezdődtek el, a repülők egy évekkel korábban a szovjetek által is aláírt szerződés alapján három, egyenként 20 mérföld széles légifolyosón érhették el a német fővárost. Az amerikai-brit zónából hárompercenként szálltak fel a gépek, a hatékonyság érdekében a pilóták a Tempelhof repülőtéren nem hagyhatták el a fedélzetet, a várakozó gépekhez mobil bárokat küldtek, a frissítőket a legcsinosabb berlini fräuleinok szolgálták fel.
A szovjetek, akik kezdetben megmosolyogták a légihidat, idővel zavarni kezdték a gépek rádióadásait, vagy éppen mellettük repülve a levegőbe lőttek. Bevetették a propagandafegyvert is, az ellátás garantálására hivatkozva próbálták rávenni a berlinieket, hogy költözzenek át a város keleti részére, végül a városházát elfoglalva próbálták megakadályozni Ernst Reuter újraválasztását. Időközben a franciák is bekapcsolódtak, s 90 nap alatt repülőteret építettek a Tegel-tó partján.
A légihíd a telet is átvészelte, noha akadt nap, amikor csak egy gép tudott leszállni. 1949 húsvétján az amerikaiak erődemonstrációt rendeztek: 24 óra alatt 1383 felszállással 13 ezer tonna szenet szállítottak a városba. A „húsvéti parádé” megtörte a szovjeteket, így 1949. május 12-én feloldották a blokádot, de a légihíd még szeptemberig fennmaradt. Légi úton 2,3 millió tonna szállítmány jutott el Berlinbe 278 228 felszállás során. A hadműveletnek áldozatai is voltak, a berlini blokád alatt 31 amerikai és 39 brit katona vesztette életét, 17 amerikai és 8 brit gép zuhant le, 3 amerikai és 6 német pilóta vesztette életét.
