Mi volt a cél Sztálingrádnál? Miért vált ez az ütközet szimbólummá? Miként vezetik a diktátorok a hadseregeiket? 80 éve, 1943. február 2-án ért véget a sztálingrádi csata.
Stratégiai hibát követetett el a német hadvezetés azzal, hogy a Luftwaffe, vagyis a német légierő elkezdte bombázni Sztálingrádot, mert romokat könnyebb védeni, mint egy ép várost.
Nagy valószínűséggel a sztálingrádi csata jelentette a fordulatot a második világháborúban. Ugyanakkor a fordulat egy fél éves folyamat volt, ami 1942 októberében a németek észak-afrikai vereségével kezdődött, 1942/1943 fordulóján a sztálingrádi csatával folytatódott, majd a 1943 júliusában a kurszki csatával zárult.
A sztálingrádi csata nem csupán azért volt különösen véres a csata, mert Szálin nevét viselte a város. Az amerikai utánpótlás a Kaszpi-tenger déli partjáról érkezett, majd fel a Volgán a Szovjetunió belsejébe. Vagyis ha a németeknek sikerül lezárni a Volgát, megszűnt volna az utánpótlás.
1942. november 19-én kezdődött a második világháború európai hadszínterén fordulatot hozó sztálingrádi ütközet második szakasza, amelyben a szovjet Vörös Hadsereg ellentámadása bekerítette és megsemmisítette a német 6. hadsereget. Az újkori történelem legvéresebb és leghosszabb ütközete totális német vereséggel zárult, a keleti frontra vezényelt német haderő egynegyede vérzett el Sztálingrádnál – áll a Rubicon Intézet összefoglalójában.
A déli fronton nagy erőkkel kezdődött hadművelet végső célja a kaukázusi olajmezők megszerzése, a további harcokhoz szükséges üzemanyag biztosítása volt, ehhez a kulcsot a Volga menti iparváros, Sztálingrád elfoglalása jelentette. A német támadás 1942 júniusának végén indult, s kezdetben szinte akadálytalanul folyt. A Friedrich Paulus tábornok vezette német 6. hadsereg és a 4. páncélos hadsereg augusztus végére megközelítette Sztálingrádot, ekkor már mindkét oldalon egymillió ember állt szemben.
A németek a szovjet védelmi gyűrűt áttörve szeptemberben a várostól északra kijutottak a Volgához, de a túlsó parton nem sikerült hídfőállást kiépíteniük. Az erőddé átalakított városban kíméletlen, brutális harc folyt házról házra, utcáról utcára, amelyben a németek nem sok hasznát vették tankjaiknak. A város nagyobb részét így is elfoglalták, de a védők szinte emberfeletti elszántsággal küzdöttek, volt olyan nap, hogy tízezernél is több embert vesztettek. A kimerült németek a tél közeledtével, novemberre védelembe mentek át, Paulus helyzetét az is nehezítette, hogy szárnyain az olasz, magyar és román csapatok gyengébben felszereltek voltak. A szovjet hadvezetés eközben minden nélkülözhető erőt Sztálingrád mögött vont össze és elkészítette az ellentámadás tervét.
1942. november végén meginduló szovjet ellentámadás harapófogóba zárta a 22 német hadosztályt, a 330 ezer katonát magában foglaló német központi csoportosítás körül – hangsúlyozza a Rubicon Intézet.
Paulus kétségbeesve küldte a sürgönyöket Berlinbe, de Hitlertől csak azt a választ kapta, hogy foglaljon el körkörös védelmet és várja meg a „kívülről jövő felszabadító támadást”. Addig is légihídon kísérelték meg a katlanba szorult 6. hadsereg ellátását, de a légi fölény hiányában ez lehetetlen feladatnak bizonyult. A reménytelen küzdelmet az éhező és fázó, lerongyolódott német hadsereg 1943. február 2-án adta fel, és valamennyi német katona letette a fegyvert.
A többi között a sztálingrádi csata jelentőségét az adta, hogy Sztálingrádnál a legjobban felszerelt és a legjobban kiképzett német hadsereg semmisült meg.
A németek igazi pokolként, „patkányháborúként” írták le a csatát, ugyanis úgy harcoltak alagutakban és romok között egymással a szovjetek és a németek, mint a patkányok. Ugyanakkor a németek számára stratégiai hátrányt jelentettek adó túlságosan hosszúra nyúlt utánpótlásvonalak és a támadás kései megindítása. Ugyanis a német technikát nem az orosz télre tervezték.
A harcokban részt vett a II. Magyar Hadsereg is, amelynek a feladata a német balszárny biztosítása volt.
Forrás: Rubicon Intézet
