1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. 45 évvel ezelőtt, május 20-án országos sztrájk vette kezdetét Franciaországban.
A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket. „Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit” – mondta Gilles Lipovetsky szociológus az 1968-as francia diáklázadásról.
45 évvel ezelőtt, 1968. május 20-án a francia dolgozók országos sztrájkkal csatlakoztak a május 3-án kezdődött diáktüntetésekhez. A Franciaországot megrázó diáklázadás 1968 májusában a párizsi egyetem nanterre-i fakultásáról indult, ahol a diákok radikális egyetemi reformokat követeltek, és hevesen támadták a fogyasztói társadalmat. A diákmozgalom tüntetésekben csúcsosodott ki, mire a rektor bezáratta a fakultást. Ideológiai bázisuk az Egyesült Államokban tanító német szociológus, Herbert Marcuse elmélete volt, aki a fogyasztói társadalmat bírálta, amely nem engedi az emberek sok féle készségének és képességének kibontakozását.
Megbénult az ország
Május 3-án a Sorbonne diákjainak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-iekkel, az egymással összecsapó diákszervezetek lecsillapítására a rendőrséget hívták ki. Közelharc vette kezdetét a hatalom és a lázongó ifjúság között, a város hadszíntérré vált, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. A rendőrökkel való összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az ötszázat. A letartóztatások, az egyetemi autonómia ilyen erőszakos megsértése, fokozták a vihart. Május 6-án újabb tüntetést tartottak, amelyet a rendőrök szétvertek, az egyetemet bezárták. Május 10-én a diákok ülősztrájkot kezdtek, Párizsban a Quartier Latinben barrikádokat emeltek. A következő napokban, Párizsban és más egyetemeken súlyos összecsapások zajlottak le a tüntetők és a rendőrök között, olykor polgárháborús méreteket öltve. A rendőrség brutális fellépése miatt a szakszervezetek május 13-i tüntetésén 750 ezer ember vett részt, a 24 órás sztrájk általános sztrájkmozgalommá szélesedett, melyhez az állami hivatalok, a rádió, a televízió is csatlakozott. A munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.
Május 20-án közel ötmillióan sztrájkoltak, szinte az egész ország megbénult. A politikai szervezetek nem tudták az események irányítását kézbe venni. A diákság és a szakszervezetek önálló erőként léptek fel, politikai követeléseik elkülönültek. Charles de Gaulle köztársasági elnök május 24-i tévé-beszédében a kormány részéről átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok újrarendezését ígérte. Még ezen a napon kiutasították a megmozdulások egyik vezetőjét Daniel Cohn-Benditet, népszerűbb nevén Vörös Danny-t. Tiltakozásuk jeléül a diákok, felgyújtották a tőzsdét, mint a kapitalizmus „templomát”.
Május 27-én a kormány és a szakszervezetek megegyeztek a béremelésben és a 40 órás munkahét lépcsőzetes bevezetésében. Május 30-án de Gaulle tábornok, maga mögött tudva a hadsereget, visszautasította a lemondására irányuló követeléseket, feloszlatta a parlamentet és júniusra új választásokat írt ki, amelyen a gaulle-isták abszolút többséget szereztek a parlamentben. A májusi események mégis erősen megrendítették de Gaulle tekintélyét, s a társadalmi feszültségek nem szűntek meg, 1969-ben De Gaulle államfő lemondott.
Az egyetemi robbanás okai között megemlítendő a világháború utáni megnövekedett népszaporulat, és a nagyobb létszámú korosztályok magasabb iskoláztatási igénye, ezzel szemben pedig az oktatási feltételrendszer elmaradottsága és az elhelyezkedési gondok. Szerepet játszott a kiábrándulás is a fogyasztói társadalomból, nemzetközi téren pedig az amerikaiak vietnami politikája iránti ellenszenv, valamint a Che Guevara-kultusz, és a kínai kulturális forradalomhoz fűződő illúzió. A 68-as diáklázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket.
