„Minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar”. 70 éve, 1945. február 4-11. között találkoztak Jaltában a szövetséges antifasiszta nagyhatalmak vezetői. Churchill, Roosevelt és Sztálin megrajzolta a náci Németország bukása utáni Európa és a világ új arcát.
„A szovjet seregek uralták Kelet-Európa döntő részét, így a nyugati szövetségeseknek Sztálin jóakaratán kívül semmijük sem volt.” (A. J. P. Taylor brit történész)
A „három nagy”, Winston Churchill brit miniszterelnök, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet pártállami vezető már 1943. végi teheráni találkozójukon körvonalazták a világháború győzelmes befejezésének és a háború utáni rendezésnek a stratégiáját. Teherán azt is tisztázta – hogy a korábbi hezitálást félretéve – Washington és London kész megnyitni a második frontot, melynek eredményeként a nyugati szövetségesek 1944 májusában partra szálltak Normandiában.
A jaltai tanácskozáson született döntések jellegét az határozta meg, hogy a Vörös Hadsereg akkorra már kiverte a németeket Kelet- és Közép-Európa jelentős részéből, és már 65 km-re megközelítette Berlint. Sztálin joggal érezhette úgy, hogy a tárgyalásokon ő diktálhatja a feltételeket. James F. Byrnes, az amerikai delegáció tagja, későbbi külügyminiszter szerint „nem az volt a kérdés, hogy mit akar a Nyugat megengedni az oroszoknak, hanem az, hogy mit engednek meg nekünk az oroszok.” Egy nappal a konferencia megnyitása előtt, 1945. február 3-án a konzervatív angol Economist is arra hívta fel olvasói figyelmét, hogy „a leglényegesebb kérdések nem a követségeken, hanem a pomerániai és brandenburgi harcmezőkön dőlnek el”.
A jaltai tanácskozás idejére Nagy-Britannia és az Egyesült Államok a korábbiaknál is több érdeke fűződött bizonyos szovjet javaslatok elfogadásában, mert joggal tarthattak attól, hogy ha elmarad a megegyezés, ellenőrizhetetlenül erősödnek tovább a Szovjetunió európai pozíciói. A két nyugati hatalom, de főleg az USA érdekelt volt abban is, hogy Sztálin hadba szálljon keleten a japánok ellen. Edward Stettinius, aki 1944 novembere és 1945 júliusa között az Egyesült Államok külügyminisztere volt, visszaemlékezéseiben így írt: „Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a krími konferencia idején katonai tanácsadói azt sugallták Roosevelt elnöknek, hogy Japán kapitulációja nem következik be 1947 előtt, egyesek még későbbi időpontot jósoltak. Az elnökkel közölték, hogy Oroszország részvétele nélkül a Japán fölötti győzelem egymillió emberéletbe kerülne az Egyesült Államoknak.”
A tárgyalások során Németország háború utáni sorsát illetően a résztvevők egyetértettek a feltétel nélküli fegyverletételben, Németország demilitarizálásának és demokratizálásának megvalósításában. Megállapodtak abban is, hogy az országot és Berlint három megszállási övezetre osztják (később az amerikai és az angol övezetből kihasított részekből létrejött egy francia zóna is). Németországot a szövetségesek jóvátételre kötelezték az általa okozott károk miatt (bár ennek mértékét még nem konkretizálták), a háború utáni egyeztető testületként pedig felállították a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot.
Nyilatkozat a felszabadult Európáról
A találkozón a lengyel probléma megvitatása igényelte a legtöbb időt. Churchill tiltakozása ellenére Roosevelt hajlandó volt feladni a londoni emigráns lengyel kormány támogatását, így a Sztálin védőszárnyai alatt megalakult, zömében kommunista politikusokból álló kabinet szerezhette meg Lengyelországban a hatalmat. A határok kérdésében is olyan egyezség született, amely Moszkva elképzeléseit tükrözte: a nyugatiak elfogadták keleten az ún. Curzon-vonalat, helyt adva annak az elgondolásnak, hogy Lengyelországnak északon és nyugaton kell jelentékeny területi növekedésben részesülnie. (Lengyelország az Odera és a Neisse folyókig terjeszthette ki nyugati határait.)
A találkozó jelentős eredménye volt a felszabadult Európáról szóló nyilatkozat. A résztvevők kimondták, hogy „minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar”. Leszögezték: támogatni fogják, hogy az egyes országokban a lakosság összes demokratikus elemét képviselő kormányhatalmat létesítsenek, amely köteles minél előbb szabad választásokat tartani.
Roosevelt és Churchill már Jaltát megelőzően is azon fáradozott, hogy a Szovjetuniót a hitleri Németország leverése előtt háborúba vigye Japán ellen. Sztálin ezt az elképzelést elhárította, és a teheráni konferencián vállalt ilyen irányú kötelezettségét megerősítve Jaltában konkrét feltételeket szabott. Ezek értelmében a Szovjetunió az európai háború befejezése után két-három hónappal fog hadat üzenni Japánnak, ha a szövetségesek elismerik a Mongol Népköztársaság függetlenségét, ha maradéktalanul visszaállítják Oroszországnak az 1904-es japán támadással megsértett jogait (Dél-Szahalin visszaadása, Port Arthur szovjet támaszpontként való helyreállítása, a mandzsúriai vasútvonalak ellenőrzési joga), s végül ha a Szovjetunióhoz kerülnek a Kuril-szigetek. Miután Roosevelt és Churchill akceptálta Sztálin feltételeit, a Szovjetunió 1945. április 5-én felmondta a szovjet-japán megnemtámadási egyezményt, majd augusztus 9-én hadat üzent Tokiónak.
A jaltai tárgyalások fontos eredménye volt az a döntés is, mely kimondta az Egyesült Nemzetek Szervezete alapító konferenciájának összehívását San Franciscóba. Kimondták, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a biztonságpolitikai döntések követelményeként a szavazáskor érvényesíteni kell „átmeneti” békeidőben is a nagyhatalmak egyetértésének elvét, vagyis az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia „céljainak és cselekvéseinek egységét”.
A jaltai konferenciát az utókor meglehetősen ambivalensen értékeli. Egyfelől tény, hogy a „három nagy” megegyezése döntően hozzájárult a nemzetiszocialista eszme teljes megsemmisítéséhez, másfelől viszont az is igaz, hogy a krími megállapodások elősegítették, hogy egy másik diktatorikus eszme igázza le Európa keleti felét.
