250 éve, 1764. január 7-én mészárolta le az osztrák katonaság a Madéfalván egybegyűlt, a határőrsorozás ellen tiltakozó csíki székelyeket.
A siculicidium (székely gyilkosság) néven is ismert végzetes esemény előzménye 1760-ra nyúlik vissza, amikor Mária Terézia császárnő elrendelte a Rákóczi-szabadságharc leverése után megbízhatatlannak nyilvánított és felszámolt székely határőrség újbóli felállítását. A határőrségbe először csak románokat szerveztek, majd 1762-ben elkezdték a székelyekből is a határőrség szervezésé. A székelyek jelentős része a földesúri terhek alóli szabadulás reményében önként jelentkezett, de amikor kiderült, hogy adóikat továbbra is fizetni kell, idegenben is kell majd szolgálniuk, mégpedig német vezénylet alatt, és régi szabadságjogaikat sem nyerik vissza, sokan meggondolták magukat.
„A királyi parancsra a bűnvizsgáló bizottság mindent elkövetett, hogy a lázadás főbűnöseit kiderítse. A foglyok nyomorgatása elérte a tetőpontját, de a kínzások hiába voltak. A foglyoknak már alig volt emberi formájuk, de semmi főben járó bűnt nem lehetett kihúzni belőlük. A vizsgáló biztosok úgyszólván a székekhez nőttek az éjjel-nappal tartó kihallgatások, tanácskozások alatt. Roth tábornok különösen az urakat, nemeseket igyekezett bajba rántani, főképpen Bornemisza főkirálybírót és a szépvizi tiltakozó szék-gyűlés résztvevőit, s mikor látták, hogy semmi törvénytelenséget nem sikerült rájuk bizonyítani, azon igyekeztek, különösen a katonák, hogy legalább a vizsgálatra fordított költségeket megvegyék rajtuk.” (Nyírő József: Madéfalvi veszedelem)
Mária Terézia erre elrendelte az erőszakos sorozást, ami elől a főleg csíki, kisebb részben háromszéki székelyek közül sokan elbujdokoltak, mintegy 2500-an azonban összegyűltek az Olt menti Madéfalván, és tiltakozó petíció megfogalmazásába kezdtek.
A falut 1764. január 7-én hajnalban 1350 császári katona rohanta meg, mindenkit lekaszaboltak, akit értek, a menekülők üldözésére pedig lovasokat is bevetettek. A vérfürdőnek hivatalos jelentések szerint mintegy 200, más adatok szerint 400 áldozata volt, köztük nők és gyermekek is.
„Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe.
Egy reggel a Bukov katanái rejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak!
Amikor az öregebbek s a kicsikék, akik gyengébbecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mind béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót. Januárnak hetedikjén virradatkor, a katanaság rejik ment. ágyúkval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták. átkozottak legyenek még haló porikban es!” (Böjte Péter visszaemlékezése)
A vérengzés megtörte a székelyek ellenállását, a határőrség szervezése márciusra befejeződött. Ezután indult meg a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába, ahol a csángók sorait gyarapították, nagy részüket később Hadik András Bukovinába telepítette, ők alapították az öt bukovinai székely falut. Ezek lakói a 19-20. században több hullámban visszatértek, s ma szétszóródva élnek. A moldvai csángóságba olvadt székelyek viszont végleg a Kárpátok másik oldalán maradtak. Madéfalván 1905-ben állították fel a siculicidium emlékművét, a történtekről Nyirő József írt regényt Madéfalvi veszedelem címmel.
