1456. július 22-én a Nándorfehérvárt védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira. Hunyadiék diadalát azóta a déli harangszóval köszönti a világ.
Az oszmán-török állam a XIII. század végén Kis-Ázsiában formálódott, és száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget, majd 1396-ban Nikápolynál Zsigmond magyar király lovagi seregére mértek vereséget. A hódítást ezután mintegy fél évszázadra megakasztotta a Timur Lenktől elszenvedett vereség, az újjászervezett birodalom a XV. század közepétől jelentett közvetlen fenyegetést Magyarország számára.
A déli vidékek védelmét a Zsigmond halálát (1437) követő zavaros időkben Hunyadi János szervezte meg, aki hadi sikerei révén báró, szörényi bán, erdélyi vajda és temesi ispán lett. Hunyadi minden jövedelmét és teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította. 1443 nyarán ellentámadást szervezett: lengyel, moldvai és szerb csapatok közreműködésével indított hosszú hadjárata sikereket hozott, ám az 1444 őszi újabb támadás Várnánál súlyos vereséggel végződött. A kudarc nyomán fellángoltak a belviszályok, és az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján 1448-ban Rigómezőnél ismét vereséget szenvedett. 1453-ban Hunyadi lemondott a kormányzóságról, de továbbra is a legmagasabb rangú főúr maradt országos főkapitányként és a „királyi jövedelmek kezelőjeként”.
1453 májusában II. Mehmed szultán bevette Konstantinápolyt — ezzel lényegében megszűnt a több mint ezeréves Bizánci Birodalom utolsó fellegvára is — és figyelme Európa felé fordult. 1454 augusztusában indult meg a török támadás Szerbia ellen, s Hunyadi a segítségnyújtás mellett döntött. Vissza is verte Mehmed seregeit, de a törökök a következő évben újra próbálkoztak, s talán azért is, mert ekkor Hunyadi nem tudott seregével segítséget nyújtani, az ellenfél végleg annektálta Szerbiát. 1456-ra a szultán már Nándorfehérvár (a mai Belgrád) elfoglalásával kívánt csapást mérni a magyar végvárrendszerre, hogy ne legyen kedvük beleavatkozni a Szerbia elleni hadjáratokba. 1456 májusában százezres haddal indult a magyar királyság kulcsának tartott Nándorfehérvár ellen. A hírre Európában keresztes hadjáratot hirdettek, de seregek nem érkeztek, jöttek viszont katonák és népfelkelők Cseh- és Lengyelországból, Moldvából, Szerbiából. Kapisztrán János magyar földön szervezett keresztes sereget, Hunyadi pedig zsoldossereg élén sietett a várparancsnok Szilágyi Mihály megsegítésére. V. László a török támadás hírére Budáról Bécsbe menekült, s Hunyadit az ország nagyurai, Újlaki és Brankovics kivételével, gyakorlatilag magára hagyták a bajban. Végül Hunyadi a törökök ellen a saját hadseregére (alig 10 ezer fő), a területén élő nemességre és a kb. húszezer fős önkéntes keresztes hadra — melynek főtoborzója Kapisztrán János volt — számíthatott.
Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött: a törökök a félkörben körülvett várat a Duna és a Száva közti síkságról ágyúzták, komoly károkat okozva a falakban. Július 14-én Kapisztrán és Hunyadi flottája áttörte a dunai hajózárat, így megnyílt az út a felmentő sereg előtt a szorongatott várba. A döntő ütközet július 21-én kezdődött. A törökök öldöklő küzdelemben áttörték a külső védvonalat, és már a belső várat ostromolták. Dugovics Titusz ekkor ragadta magával a mélybe az egyik török zászlót. Dugovics „mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta” – jegyezte le a történteket Antonio Bonfini. Másnap, július 22-én azonban a Száva bal partjáról átkelő fellelkesült keresztesek, élükön a hetvenéves Kapisztránnal, támadásba lendültek, Hunyadi pedig a várból kitörve elfoglalta a török ágyúkat, ezután együttesen szétszórták az ostromlók derékhadát. A szerencse a magyarok mellé állt, mert a törököket felkészületlenül érte a váratlan támadás. A győzelem teljes volt, a török sereg maradéka még aznap éjszaka elmenekült. Néhány nap múlva — a győzelem hírére? — befutottak a nagyúri bandériumok, s V. László vezetésével közeledett a király serege is.
Hunyadi János legnagyobb érdeme elsősorban nem a győztes hadjáratok sora, hanem a magyar határvédelmi szervezet és a végvárrendszer biztosítása és megszilárdítása volt. A győzelem után a török terjeszkedés hét évtizedre megtorpant, a délvidéki erősséget csak 1521-ben tudta I. Szulejmán bevenni. A diadal emlékére vezette be III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír vételének időpontjára. A győzelmet egész Európa megnyugvással fogadta, a pápa az örömhír érkezésének napját – augusztus 4-ét, Urunk színeváltozásának ünnepét – főünneppé nyilvánította. A közhiedelemmel ellentétben viszont a déli harangozást még az ütközet előtt rendelte el a pápa könyörgésként a török támadás miatt, és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.
A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett. Ennek ellenére a nándorfehérvári győzelem hatalmas haditett, amely a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira kívánkozik.
Fotó: MEK/OSZK, MTI
