Jogállamunk törvényhozásának mai, erőltetett menetében tanulságos lehet első uralkodónknak, Szent Istvánnak a szokásjogot messzemenően figyelembe vevő törvényalkotó filozófiája.
Néhány törvényi tényállás és szankció, kommentálás nélkül:
„…ha valaki szilaj gerjedelmében az ő felesége útálása miatt elhagyja hazáját, minden, amit a férj bír vala, legyen az asszonyé…”; „a gyújtogató köteles teljes kártérítésre és 60 ezüst büntetést fizet”; „Valaki embert öl karddal, azon kard által vesszen el”; „a király és az ország ellen való pártütés” esetében az elkövetőnek „oltalmat ne adjon a templom”; „az első lopás büntetése az orr levágása, a másodiké füllevágás” (a harmadszori lopásért halál járt).
Géza fejedelem, történeti hivatását betöltve, 997-ben meghalt. A fejedelmi székben fia, a buzgó kereszténynek nevelt Vajk, azaz új nevén István követte, aki az 1000. esztendőben II. Szilveszter pápától királyi felségjelvényeket, koronát és hosszú nyélre tűzött apostoli keresztet kért és kapott.
Istvánt – akit 1083-ban avatott szentté VII. Gergely pápa -, Domonkos, a magyarok első érseke kente királlyá 1000 karácsonyán vagy az új évezred első napján. Ezzel az aktussal született meg a keresztény magyar királyság. A pápa pedig még 1001 húsvétján jóváhagyta az önálló magyar érsekség felállítását Esztergomban.
Minden államot jogalkotása és a hozott jog alkalmazása minősít.
Amikor Szent István megszervezte királyságát, nem a germánság jellegzetesen individuális intézményeit – mint a hűbériséget és partikularizmust – vette mintának, hanem Nagy Károlynak a másfél századdal korábban felbomlott frank birodalmát annak központosított szervezetével. Királyi hatalmának másik gyökere pedig az uralkodó családba vetett ősi magyar hit volt.
Ebben – a személyes királyság korának nevezett – időszakban, amely az 1222-ben kibocsátott Aranybulláig terjed, a törvényt, azaz a „decretum”-ot egyedül a király alkotta. Az ő akarata volt a jog, benne teljesedett ki és valósult meg az államhatalom.
Ő volt a legfőbb bíró, s személyéhez kapcsolódott a közigazgatás. Ennek ellenére e kor uralkodóinak hatalmát erkölcsi és vallási szabályok korlátozták.
A királyi akaratnyilvánításoknak – vagyis a „decretumok”-nak, mai értelemben vett törvényeknek – akkoriban jobbára kiegészítő szerepük volt. Az életviszonyokat általában szokásjog alapján rendezték, hiszen a szokásjog évszázadokon át elevenen élt és hatott az élet minden területén. Az uralkodók ezért csak a közjogi, valamint a büntetőjogi viszonyokat és az uralkodótól magánjogilag függők jogviszonyait szabályozták részletesebben.
Mindezek jellemzők Szent István törvényalkotására is, aki nem törekedett a korabeli magyar jog egészének rendszerbe foglalására. Mindössze a szokásjog alapján meg nem oldható kérdéseket tisztázta, ám ezeken is világosan felismerhető a magyar szokásjog hatása, annak rendezőelve, még az új – keresztény – vallás bevezetését és megerősítését szolgálókon is.
Szent István királynak a fiához, Imre herceghez írt Erkölcsi intelmein kívül – amit századokon át a decretumai közé tartozónak véltek – ránk maradt két törvénykönyvének összesen 56 szakasza közül 20 egyházi vonatkozású, 23 a királyi vagyon védelméről, továbbá a király elleni bűncselekmények megtorlásáról intézkedik, a magántulajdont pedig 13 szakasz oltalmazza.
Hogy ezek a törvények hol és mikor születtek, pontosan nem tudjuk. Lehet, hogy Zsámboki Jánosnak van igaza, aki a XVI. században kiadott törvénygyűjteményében Szent István második decretumát Tolnáról, 1032-ből keltezi, vagy Kollárnak és Praynak, akik mindkét decretumot Esztergomból, 1016-ból adatolják (Kollár Ádám és Pray György jezsuita történettudós volt a XVIII. században, számos munkával gazdagították történelmi ismereteinket, műveik forrásértékűek).
A bizonytalanságot az ausztriai Admont bencés apátságában 1846-ban talált szentistváni törvényszöveg sem oszlatta el, mert nem tartalmazza sem a keletkezés dátumát, sem helyét. Hiszen tudvalévő, hogy az Árpád-házi királyok, így Szent István is, állandóan úton voltak, hol az egyik, hol a másik várbirtokukon vagy szállásbirtokukon töltötték napjaikat, ezekről a helyekről kormányozták országukat és magánbirtokaikat, éltek azok jövedelméből.
