„Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak” – írta intelmeiben István király fiának, Imre hercegnek, akit ma elsősorban a fiatalok védőszentjének tekintünk.
Imre herceg rövid életéről viszonylag kevés forrással rendelkezünk, I. (Szent) István király és Gizella bajor hercegnő fia, Imre valamikor 1000 és 1007 között született Székesfehérvárott. A fennmaradt források és legendák szerint nem egyetlen gyermeke volt szüleinek, ám az biztos, hogy Imre volt a királyi pár egyetlen felnőtt kort megélt gyermeke, a szülők egyetlen reménysége és a trón várományosa. István király fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy fiát felkészítse az uralkodói feladatokra. Imrét hétéves koráig a királyné nevelte, majd Gellért püspöktől kapott szigorú oktatást. Tizenöt évesen apja maga mellé vette, és államirányításra, diplomáciára, hadvezérségre tanította, a kardforgatásban is jártasságot szerzett.
VAJDA JÁNOS: IMRE HERCEG
Ellenség közeleg a határhoz,
Országtanács háborút határoz.
„Herceg a buzgóság
Tán elég is mára:
Veszélyben a haza,
Vezérelj csatára!”
Igy a nyers vitézek kardcsörtetve,
Szűz szent Imre herceg térdepelve:
„Mit féljek veszélytől?
Földi ország, vesszen!
Én hazám, országom
Odafönn a mennyben!”
Az „Erkölcsi intelmek Imre herceghez” (Institutio morum ad Emericum ducem) István király szívből fakadó atyai és királyi intelmei, útmutatása az uralkodáshoz, tekinthető az uralkodó politikai végrendeletének is. Sorait századok múlva még a Corpus Iurisba – a nem hivatalos magyar törvénytárba – is felvették.
Imre huszonhárom éves korára készen állt az uralkodásra, és eljött az idő, hogy házasságot kössön. Három uralkodóház jöhetett szóba: a lengyel, a horvát és a görög. Írásos emlék azonban nem maradt fenn arról, melyik királylányt választotta. Bár apja kifejezett kívánságára megházasodott, a legenda szerint szűzi házasságban élt. Az 1020-as évek végén elkerült szülei udvarából, elfoglalta a trónörökös hercegeknek kijáró dukátust, és apja rábízta a királyi seregek parancsnokságát. Közben meghalt II. Henrik császár, és a német-magyar jó viszonynak vége szakadt. Az új német uralkodó II. Konrád 1030-ban betört az országba. Egyes források szerint Imre herceg vezette ütközetbe a magyar hadakat. Az idősödő István hatalma teljében ekkor már egyetlen utóda koronázására készült. Gizella királyné keze munkája volt az a miseruha, amelyre az egész királyi családot ráhímezték, és amelyet később koronázási palásttá alakítottak át, és további 900 évig használtak.
A Hildesheimi Évkönyvek adják hírül, hogy Imrét 1031. szeptember 2-án vadászat közben egy vadkan halálra sebezte. A történészek vitatják mindezt, és azt gyanítják, talán megmérgezték. Imrét Székesfehérvárott temették el. A temetése utáni harmincadik napon a sírjánál történt csoda már érzékelteti, hogy a kortársak Isten választottját látták benne. Ezzel kezdődött spontán kultusza, amelyet a csodák tovább fokoztak, ezek közül is a legjelentősebb 1083-ban történt a sírjánál, ahol egy Konrád nevű német ember, aki bűnei miatt a nyilvános vezeklést választotta, megszabadult a láncaitól. Ennek hírére László király zsinatot hívott össze, és háromnapos böjtöt hirdetett, november 5-én Szent Imre testét tisztelettel felemeltette. Így atyjával, Istvánnal és tanítójával, Gellért püspökkel együtt szentté avatták. A barokk kortól ő a magyar ifjúság védnöke.
„Szent Imre legendáját az Érdy-kódexben olvassuk. Jámborságával már gyermekkorában kitűnik. Királyi atyjávalegyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek illő tisztelettel fogadták őket. Imre miértSzentlélekkel teljes, kinek mind megismervén érdemes voltát, mindentazonképpen meg apolgata (megcsókolta). Nekit csak egyször, nekit háromszor, nekit ötször és egyetvégre hétszer. Annak kedég vala fráter Maurus neve. Mikoron az szent misemegáldatott volna, az szent királ titkon kérdé meg az ő fiát, miokáért tettevolna. És megjelenté az ő atyjának, hogy mindeniknek annyi esztendei volna,Hogy tisztaságus életöt fogadtanak volna. Az utolsó kedég fráter Marusszeplőtelen szűz volna.” (Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)
